Másféleség

Egy írás, legyen az próza, vagy vers megítélése szubjektív dolog. Ami az egyik embernek tetszik az egy másik emberből ellenérzéseket válthat ki. Ritkán akad, hogy egy műre minden olvasó azt mondaná, hogy ez igen, ez tökéletes. De tulajdonképpen nincs is ezzel semmi baj, ettől olyan szép és változatos a világ. Mi, emberek, hál’ Isten, különbözőnek teremtettünk. Különböző szemlélettel, más és más értékrenddel, és látásmóddal. Különböző dolgokat tartunk fontosnak, szépnek, vagy éppen csúnyának és haszontalannak.

Gondolj csak bele! Milyen unalmas lenne a világ, ha minden embernek ugyanazok a dolgok tetszenének, mindenki ugyanúgy öltözködne, ugyanazokat az ételeket enné, ugyanazokat a könyveket olvasná, és sorolhatnám a végtelenségig. Attól a pillanattól kezdve nem embernek hívnának bennünket. Robotok lennénk, uniformizáltak, szürkék, kiszámíthatóak, behatároltak és unalmasak.

Karácsonyi menü

- Aztán, Ides – mert így szólít engem nemes egyszerűséggel, szerelmetes elsőszülöttem – gondolkoztál már a karácsonyi menün?

         Nos, kicsit arcul csapott a kérdés, ezt már most az elején le kell szögeznem, mert bizony még az ajándékok vásárlásának is csak hellyel-közzel álltam neki, nemhogy a karácsonyi menü összeállításának. Eddig a pillanatig amolyan Pató Pálosan viszonyultam a kérdéshez. Van még idő, rengeteg! Különben is annyi más, sokkal fontosabb dolog köti le az ember lányának figyelmét, hogy a fenébe jutna idő ilyen másodlagos problémákra, mint karácsonyi menü? Ezt persze nem köthettem gyermekem orrára, még megingatnám abbéli hitében, hogy egy gondos és szerető családba született, inkább bebújtam a hóna alá, - simán beférek, még egy kicsit ágaskodnom is kell - szorosan magamhoz öleltem, és mézesmázos búgással, - amit csak az anyák tudnak- feltettem a költői kérdést.

         - Aztán mit ennél, kisfiam? – persze ez sem volt minden hátsó szándék nélküli, mondhatnám úgy is, hogy kipattant az isteni szikra, mi lenne, ha a gyerek kiokoskodná, mit tegyek az ünnepi asztalra. Ez duplán jó. Nekem nem kell gondolkodni, ő meg azt ehet, amit szeret.

A válasz nem is váratott magára sokáig.

- Mi lenne, ha főznél egy kis nyaklevest? – Imádom ezt a gyereket!

- Ennél mi sem egyszerűbb – mondtam, holott nagyon is tudtam, hogy a jó kis pulykanyak levesre gondol – még recept sem kell hozzá, tudom fejből a hozzávalókat. Végy egy kotnyeles, feleselős, anyaszomorító elsőszülöttet. Ez megvan, még boltba se kell menni. Aztán végy egy agyonhajszolt, kialvatlan, ideges idesanyát. A kettőt zárd össze egy konyhába, adj a gyerek szájába hülye kérdéseket, az anyát borsozd és paprikázd meg, főzd őket lassú tűzön egy valóvilágnyi ideig, és máris kész a nyakleves. Ugye milyen egyszerű? Egyre azonban nem árt figyelni. Csak és kizárólag forrón tálalható, mert a hideg nyakleves elveszíti nevelő értékét.

Alig, hogy ezt egy – De, Ides! – kíséretében megbeszéltük, máris jön a következő kívánság. Istenem, gondoltam, csak nehogy három legyen, mert azt nem élem túl!

- Süthetnél mézeskalácsot, az is olyan régen volt!- nyom egy cuppanós csókot az orcámra a gyerek, hogy még véletlenül se jusson eszembe tiltakozni. Nem is tettem, de lelki szemeim előtt azért megjelent az a néhány évvel ezelőtti karácsony, amikor utoljára mézeskalácsot sütöttem. Tészta bedagaszt, kiszaggat, kisüt. Hatalmas mennyiség. Két nap díszítettem őket cukormázzal, éppen, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Fémdobozba zártam, aztán jól eldugtam, nehogy idő előtt elfogyjon, és ne legyen mivel megkínálni a vendégeket. Aztán, amikor eljött karácsony napja, szépen tálra tettem az én gyönyörűségeimet és jó háziasszony módjára kínálgattam.

- Tessetek már, vegyétek, házi! Én sütöttem. – Valósággal rávetette magát a rokonság a szemre való, díszes sütikékre, de az első harapás után valahogy elfogyott a lendület. Naná, hogy csak én nem vettem észre semmit. Még az sem keltett gyanút, hogy csak egyet-egyet vettek a mézesből, pedig olyan szívesen kínáltam, mégsem akadt senki, aki repetázott volna.  Igazán  akkor sejtettem meg, hogy baj van, amikor a vendégsereg után takarítani kezdtem.  Egymás után kerültek elő az én szívecskéim és csillagocskáim hol egy díszpárna alól, hol a virágcserép mellől, de találtam belőle a varrókosárkámban is. Na, gondoltam magamban, ezt nekem is meg kell kóstolnom, hogy tudjam, mi a probléma, de, hogy őszinte legyek, pont ez nem sikerült. Olyan kemény volt az az átkozott puszedli, félő volt, hogy első utam  majd a fogorvosomhoz vezet közvetlenül az ünnepek után.

Sebaj, ha már így esett, szerzünk egy jó kis napot a kutyáknak! Anyámékhoz készültünk éppen, fel a hegyre. Összepakoltam hát a sütemény maradékát, aztán amint odaértünk, szétosztottam a két kutya között. Azt az örömet látnotok kellett volna! Egyik jobban dörgölőzködött, mint a másik, farkukat csóválták, körbetáncoltak. Ezeknek aztán érdemes fáradni, gondoltam magamban és jóleső érzéssel hajtottam álomra a fejem. Igen ám, de jött a reggel! Apám ébresztett.

- Gyere ki gyorsan! Ezt meg kell nézned! - mondta nevetve. Úgy, ahogy voltam, pizsamásan mentem utána csodát látni. Őzikékre számítottam, egy eltévedt rókára, mátyásmadárra, mert ilyeneket szokott mutogatni nekem az apám, de ami fogadott, még a rémálmaimat is felülmúlta. Az ajtó előtt, a verandán ott sorakoztak azok a gyönyörű, karácsonyi mézeskalács figurák félig összerágva. A kutyák, amint megláttak, beóvatoskodtak a házaikba, amit csak nagyon ritkán tettek meg maguktól, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe nézniük. 

         Ez a gyerek meg mézeskalácsot kíván. Nem tudom, jó ötlet-e, de holnap nekiállok. Legfeljebb a kutya menhelyet látogatjuk meg karácsony másnapján. Oda még nem ért el a hírem. Talán.

A tanító

 

- Hát te? Nem megmondtam, hogy maradj otthon? – ölelte magához a bozontos kutyafejet – Minek jöttél utánam? Menj haza, Foltos! – a kutya nem mozdult – Hallottad, mit mondtam? Futás haza! – csapott a kutya hátára a gyerek.

Abban a pillanatban látta meg az öreget. Állt a fa mellett, levett kalappal és őt nézte. Őt meg a kutyát.

- Látod, mit csináltál? – lökte el magától a fiú a kutyát, miközben le sem vette szemét az öregről – Megmondtam, hogy ne gyere utánam! Mindent elrontasz nekem! Maga is! – fordult az öreghez – Jobb dolga nincsen, mint utánam koslatni? Hagyjon engem békén!

- Gili, fiam! Az egész falu téged keres! Az anyád is rí, az apád meg tör-zúz haragjában. Gyere haza! Hova mennél? Itt van neked az otthonod!
- Én oda többet nem megyek! – szólt indulatosan a fiú – az nem otthon!
- Nem értem én ezt, fiam! – ült a gyerek mellé az öreg - Mi történt ott a konyhában? Te egy jóravaló gyerek vagy. Apád, anyád összetehetné a kezét, hogy ilyen fia van, aztán egyszer csak beleindulsz a nagyvilágba. Még a Foltost is ott hagytad volna, ha nem indul utánad. Miért, Gili?

- Nem mondhatom el – szorította össze az öklét dacosan Gili. Aztán mégis meggondolta magát Kényelmesen leült az almafa alá, hátát a fa törzséhez döntötte, szórakozottan a kutya fülével kezdett játszani. Az öreg mellételepedett, hosszasan nézte a határban szárba szökő búzát, aztán bátorítóan a gyerek vállára tette a kezét.

- Tudja, az iskolában kezdődött.

- Szeretsz iskolába járni. Jól is tanulsz.

- Szerettem, amíg a Gyuri bácsi át nem vette az osztályt. Azóta semmi sem volt a régi. Próbáltam jó lenni, de csinálhattam akármit, mindig oda lyukadt ki, hogy minden rosszaság tőlem ered. Kezdetben csak az apámra fogta.

- Az apádra?

- Igen, azt mondta, hogy mit várhat az ember egy kocsmatöltelék fiától.

- Hát, szó, ami szó, apád nem egy otthonülő fajta.

- Akkor sincs joga azt mondani, nem igaz?

- Mi történt aztán?

- A fiúk is csúfolni kezdtek. Összesúgtak a hátam mögött. Azt mondták, hogy az anyám jobban tenné, ha inkább az apám után nézne. Meg, hogy ne menjek haza, mert megzavarom a Gyuri bácsit. Főleg az egyik, a Kaposi Bence, az mondott anyáról csúnyákat. Megvertem. Vérzett az orra. Erre az igazgató bácsi hazaküldött. Pedig én csak megvédtem az anyukámat – zokogni kezdett – Senkinek nem engedem, hogy bántsa az anyámat!

- Korábban értem haza. Nyitva volt a konyha ajtaja. Bentről hangokat hallottam. Az anyám hangját. Mintha valaki bántaná. Nem tudtam, mit tegyek. Az anyám bajban van, és nekem meg kell védenem. Hátramentem, felvettem a lapátot az ól mellől. Amilyen halkan tudtam, belépem az ajtón. Benn a heverőn feküdt az anyám, felette egy férfi. Akkor felemeltem a lapátot és fejbe vágtam. Felordított. A hangja ismerősnek tűnt. Az anyám sikított, én meg újra ütöttem. Akkor felém fordult…
- Jól van fiam, mondd csak! Megkönnyebbülsz.

- Akkor láttam meg. A Gyuri bácsi volt az. Érti? A Gyuri bácsi!