Látom az arcodon, hogy örülsz
nekem, és én is ugyanígy érzek. Jó, hogy itt ülünk egy forró teával a
kezünkben, a lábunkat magunk alá húzva a kanapén. A testünket átjárja a jóleső
melegség. Talán a teától, de az is lehet, hogy valami sokkal különlegesebb
dologtól, nem tudom, de talán nem is lényeges.
Tudod, olyan ez, mint amikor
belépsz a házba, és mielőtt a cipődet letennéd, leülsz egy kicsit. Csak egy
pillanatra megpihenni. Nem fáradtság ez,
nem is lustaság, hanem csak egyszerűen örülsz annak, hogy végre valahára otthon
vagy, körülötted minden ismerős, mindenhez kötődésed van, minden apró szeglet
meleg és barátságos. Jó neked itt.
Megfeledkezel arról, hogy
mennyire fáradt is vagy, mennyire fáj a hátad, vagy a lábad, nem nyomasztanak a
kifizetetlen számlák, nem aggódsz az anyád várnyomása miatt, nem félsz, hogy
miközben sétálsz az utcán, megtámadnak és kirabolnak, nem rettegsz amiatt, hogy
mi lesz a gyerekeiddel, ha végeznek az egyetemen. Az sem zavar akkor, hogy
esténként holtfáradt vagy és elalszol a híradón, ami egyébként is csak
rémhírekkel van tele, nem izgat, hogy elillannak az évek és a szemed körül
ráncokat festett az idő. Nem számít semmi. Csak a tea a kezedben, a melegség
ott, baloldalt, és az öröm, hogy együtt lehetünk.
A képekkel kezdem, úgy haladok aztán végig az időn.
