Játék

Időnként játszuk az életet, gondolta Süni. Játszuk, mert játszani jó. Önfeledt vidámsággal lépjük a lépést, pillanatra feledve mindent, ami kellemetlen, ami fájó. Egy kósza pillanatra gyermekek vagyunk újra, boldog gyermekek. Kiknek még boldogság a felröppenő labda, a színes golyó, kiknek kincs a hajtogatott papír csákó. Játszuk az életet. Lépjük a lépést, dobjuk a kockát, terítjük a lapot, hajítjuk a labdát, fújjuk a buborékot, öltöztetjük a babát, színezzük a képet, harcoljuk a háborút, építjük a vasutat, sütjük a homok süteményt. Játszuk, igen játszuk az életet.

Pihenés

Most kellene megállni, gondolta Süni. Megállni, megpihenni, a gondolatokat száműzni, csak kifordított aggyal bámulni befelé. Valahol egy árnyas fa tövében, egy bokor hűvösében, csak feküdni, ülni, állni. Kapaszkodót keresni kétségbeesetten, válaszra várni és megoldást találni. Hagyni, hogy follyon ki az idő a marok bénaságából, hogy üvöltsön a kín, törjön a bilincs, szakadjon a cérna. Hagyni, hagyni mindent. Meg kellene pihenni.

Világot látott

Süni gondolt egyet, és elindult világot látni. Mindig is kíváncsi ember volt. Szerette magába szívni a sok-sok érdekességet, amit a világ nyújthatott. Most is ezt tette. Egyre másra raktározta el a pillanatokat, azokat, amiket érdemes volt és azokat is, amiket nem. Majd szelektál, gondolta, persze kidobni soha semmit nem tudott. Dobozokba csomagolva ott feküdtek szépen a szíve egy rejtett zugában, hogy egyszer talán szükség lesz rájuk. Ott kukucskáltak a magas hegyek zöldellő ormai, a tenger és az ég vakító kékje, a modern szállodák hűvöse, az óvárosok elhagyott utcái, és az emberek. Érdekes arcok, akik valamiképp kedvesek voltak Süni szívének. Pillanatok. Soha vissza nem térő pillanatok.