Vörös

Amikor a nap vörös tintával rajzol az égre, amikor vér festi a felhőket, amikor narancsos ábrándok kergetik egymást, amikor az elmúlás közeleg, az szép, nagyon szép, gondolta Süni . Aranyfelhők cikáznak szerteszét, bíborpalástban feszítenek a fák, a hegyek narancssüveket kapnak ajándékul. Meg kell állni a véres ég alatt, meg kell állni imádkozni, mert ennyi szépséget meg kell köszönni. Gyönyörű vagy Világ! Egyszerűen gyönyörű!

Napfelkelte

Ma is csak olyan álmosan, lustán jön fel a nap, gondolta Süni, ahogy a buszra várva szemlélte a csodát. A színek játszadozást, a felhők fodrozódását, az éledő város színeit. Másodpercről másodpercre öltözött fel az ég, vette fel ruháját. A bíbor palástot, az aranyló kalapot, a vörös nadrágot. Komótosan öltözködött, minden darabot sokáig forgatott a kezében. Elmélázott kicsit, kinézett az ablakon, majd rohamléptekkel fejezte be a készülődést. Egy futó pillanat és megjelent Ő. A nap. Egy pillanat alatt lett a sötétségből világosság.

Ablakok

Ablakok. Ablakok a világra. Szélesek, keskenyek, üvegesek, nyitottak és zártak. Akár az emberi szívek, gondolta Süni. Időnként vakok, időnként egyszerűek, aztán agyoncicomázottak. Van, amelyik csupa derű, van, amelyik merős sivárság és szomorúság. Sugárzásuk van, hívogatnak és marasztalnak. Van bennük valami vonzó, valami megfoghatatlan szépség még akkor is, ha semmi dísz, semmi pompa nem keretezi őket. Akár a szemek. Megmutatja a jellemét a háznak. Áramlásuk van. Valami finom kisugárzás, valami megfoghatatnak alázat. Még öregen, viharverten is szépek, még így is sugárzóak.

Naplemente

Egyre rövidülnek a napok, gondolta Süni, miközben belenézett az aranyló naplementébe. Az égen felhők jártak valami szédületes táncot. Ritmusa, bája volt az előadásnak, mégis egyfajta szomorú, kétségbeesett, utolsó nyári próbálkozása volt ez a Teremtőnek. Kicsit visszacsalta a nyarat, de már jelezte az őszt, amint a fák koronáját rőtvörösre színezte búcsúzóul. Isten veled Nyár! Isten hozott Ősz!