Emlékszel? A kályhában lobogott a tűz, a csészében gőzölgött
a forralt bor. Ültünk a melegben, sült krumplit ettünk, míg odakinn esett a hó.
Azt mondtam akkor, hogy szeretem az
itthoni havat. Furcsán néztél rám, de én csak nevettem. Tudod, itt a hegyen valahogy
mindig szebb a hóesés, mint a városban. Valami rejtett ritmusra szédülnek a
hópihék ide-oda, néma táncot lejtenek, aztán kényeskedve megágyaznak maguknak a
tágas réten, felöltöztetik a fákat, megülnek a cserepeken, vagy éppen az ember
arcán, ami aztán úgy csiklandoz, hogy kacagni kell.
Szóval, ültünk a melegben.
Beszélgettünk. Valami régen feledett rokonról meséltél. Nem tudtam magam elé
idézni az arcát. A szekrényhez siettél akkor, és a fiók mélyéből elővettél egy
ütött kopott, poros dobozkát. Évek óta gyűjtögetted múltunk fakuló jeleit, most
előhoztad, és az asztalt beborította a képekből rakott tarka mozaik.
Fekete-fehér és színes képek, néhol megsárgult, itt-ott fakó. Mindegyik egy
történet. Ez itt egy mese, boldog a vége, az ott egy dráma, könnyfakasztó.
Sokáig nézegettük a sárguló
fényképeket. Leégett a tűz, kiürült a csésze, ott, a hegyen, abban a szobában
velünk volt a múltunk, és egy darabka béke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése