A válás

Fagyos december volt. Hideg, hó nélküli, szürke december.

Kis csoport állt az urnafal előtt. Húszan, ha lehettek. Fázósan húzták össze magukon a nagykabátot, arcukon fásult unalom, ideges bosszúság. Talán az idő miatt, talán valami másért, nehéz lenne megmondani.  Néhányan az órájukat nézték, futottak volna tovább, mert dolog van, sietni kell. Az egyik kazetta nyitva, benne a néhány perce belehelyezett díszes urna. Maréknyi por és hamu.

Az özvegy – hamuszürkén - belekarolt egy fiatalemberbe, kezében fehér zsebkendő, Csak gyűrögette, nem volt rá szüksége, könnytelenül állt az urna bal oldalán. Egyik lábáról a másikra nehezedett, szorította az új, magas sarkú csizma. Időnként kalapjába kapott a szél, oda-oda nyúlt, hogy megigazítsa. Álmosítóan unalmasan folyt a szertartás.

Nem volt pap. Minek? Senki nem tudta, hogy az elhunyt tagja volt-e valamilyen egyháznak.  Soha nem beszélt róla. A halottat egy fiatal lány búcsúztatta, kenetteljesen, erőltetett lassúsággal. Hivatalból, monoton hangon sorolta az elhunyt férj, apa, rokon, barát és ismerős erényeit, jócselekedeteit. Beszélt hűségről, tisztességről, szorgalomról, kiváló munkáról, sikerről. Néhányan elhúzták a szájukat, mások még egy enyhe mosolyt is megengedtek maguknak. Senki nem értette, honnan szedtek össze ennyi badarságot erről a végtelenül unalmas, puhány, pipogya alakról. A gyászolók szemmel láthatóan unták a ceremóniát. Mindenki túl akart lenni az egészen, hogy a megszokott kerékvágásban folytassa a napot.

Nem volt harangszó sem, csak valami nyomasztó, lassú zene. Polgári temetés. Talán így hívják ezt a sivár, ének nélküli búcsút.

Egy fiatalember végre befalazta az urnát, ki-ki elhelyezte azt a néhány szál virágot, amit gyorsan megvásárolt a bejárat melletti virágboltban. A fiatal lány meggyújtott két mécsest, meghajolva mély részvétét fejezte ki a hozzátartozóknak, majd csendben távozott. Öt perc sem telt el, és már csak a két mécses égett tovább a ködös hidegben. A gyászolók elsiettek.  Pár napig még eszükbe jutott a temetés napja, felidéztek egy-egy emlékképet a megboldogultról, de néhány hónap elteltével csak a temetőcsősz emlékezett rá, amikor eldobálta az agyonfagyott virágokat, hogy ne szemeteljék össze az urnakertet. Aztán már ő sem. Egy életet eltemetett az idő.

Imre amolyan kisember volt.  Tette a dolgát, ha megmondták, hogy mi a dolga. Sem többet, sem kevesebbet. Nem vágyott kimagasló sikerre, nem voltak könyökölős ambíciói, nem akart mások fölé emelkedni. Szerette a kényelmet, a jó ételeket, a finom borokat. Fiatal korában vonzó, jóvágású, sportos férfi volt, ezért aztán senki nem csodálkozott azon, hogy korán férjül vették. Jutka, a felesége pont az ellenkezője. Mindig magasabbra vágyott, törtető, elégedetlen asszony, aki minden kudarcért és nehézségért a férjét hibáztatta. Élhetetlennek, papucsnak, nyuszinak nevezte a férfit, aki még azt is vállalta, hogy majd ő otthon marad a kis Imikével Gyesen, és a háztartást is vezeti.

Nem csinált problémát a felesége zsörtölődéséből, derűs nyugalommal vette tudomásul, hogy náluk a nő hordja a nadrágot. Jutka hajtotta pénzt, üzletet nyitott, nyaralót, autót vett, beutazta Európát, még Ázsiába is eljutott, persze Imre nélkül. Valakinek a gyerekre is vigyázni kell, mondta, és ezek az utazások az üzlet szempontjából nagyon fontosak. Az ügyvédhez sem hívta a szerződést aláírni, mikor ezt vagy azt vettek. Igaz, a férfi nem is igényelte. Az üzleti dolgokat ráhagyta a feleségére. A fontos az, hogy béke legyen, gondolta, a többi nem érdekes.

Nem is volt probléma, míg Imre vissza nem ment dolgozni a könyvelőirodába. Akkor sem azonnal, hanem csak akkor, amikor beleszeretett a főnök angyalarcú titkárnőjébe. Amolyan első látásra szerelem volt. Egy hirtelen jött villanás, áramütés. Elég volt csak meglátni a lány mosolyát, és Imre menthetetlenül szerelmes lett. Nem volt ennyi kedvességre, szeretetre felkészülve.  Az a lány kedves volt, mosolygós, fiatal és csinos. Nem követelőzött, nem támasztott extra igényeket, és hálás volt minden apróságért.

- Sohasem leszek része az életednek, igaz? – kérdezte egy nap szomorúan, amikor együtt voltak a kis albérleti szobában. Gyengéd volt, lassú és türelmes. Meg akarta változtatni a férfi életét. Boldoggá tenni a puszta létével, a fiatalságával, a szépségével.

Akkor nem válaszolt semmit, de elmenőben, szinte csak magának, belesuttogta az éjszakába

– Nem magamért élek, sajnálom.

Jutka talán megérzett valamit, vagy szemet szúrt neki a férje megváltozott viselkedése, nyomozni kezdett. Nem kellett sok idő, hogy minden kiderüljön. Ettől félt. Hogy kitudódik az egész, hogy szembe kell néznie a feleségével. Kezdetben várta, hogy csak elmúlik magától a szenvedély, még mielőtt komolyra fordulna minden, megnyugszik a korral és minden olyan lesz, mint azelőtt. Sejtette, hogy semmi jóra nem számíthat, ezerszer lepergette magában, hogy mit fog mondani – Nem lesz tőle gyerekem, nem építek vele házat, és nem fekszem mellé a sírban, csak szeretni akarom egy kicsit – türelmet kér majd, hogy elmúljon a heves szerelem, míg megnyugszik.  Aztán mégis kitudódott.

Az ágyban feküdtek egy hosszú nap után, amikor megengedte, hogy a nő kibarchobázza, hogy megcsalja. - Lőttek a békés öregkornak! Majdnem kimondta akkor, ott az ágyban, de szégyellte, hogy a másik nőre gondolt.

Nem volt mit tagadni. Jutka őrjöngött, harcolt, fenyegetőzött, de válni nem akart. Mint mindig, most is győzött, így Imre ott maradt a családi fészek melegében. Kis idő múlva, ahogy már tiszta fejjel végiggondolta a dolgokat, rájött, hogy a válás sem lett volna megoldás. Ha másért nem, hát a lakás miatt is maradnia kellett. Hova is mehetett volna? Albérletbe, vagy a híd alá? Egy ideges elszólásból megtudta, hogy minden a kis Imi, meg Jutka nevén van, nincs semmije és senkije rajtuk kívül a nagyvilágban. Nem gondolkozott rajt, hogy szereti-e. Nem is nagyon emlékezett, milyen is volt, amikor szerette. Eltűrt tőle mindent, soha nem szólt vissza, bárhogy szidta, soha nem ütötte meg egyszer sem, pedig de sokszor viszketett a tenyere, inkább elment otthonról. Ezzel az asszonnyal akart megöregedni.

A gyerekhez is ragaszkodott. Mindene volt a kis csibész, éles eszű kisfiú.

Talán egy hónapig tartott a nyugalom. Imre azt hitte, hogy Jutka szerelmes belé, talán azért nem akarta a válást, de keservesen csalódnia kellett. Az asszonynak csupán a hiúságát bántotta a helyzet, egyszerűen nem tudta elviselni, hogy legyen a világon olyan dolog, amit nem birtokolhat. Ez alól a férfi sem volt kivétel. Amint biztonságban érezte magát, elkezdődött a pokol. Közös lakásban éltek, de alig beszéltek egymással. Ha beszéltek, abban sem volt köszönet, veszekedéssé fajult még egy olyan egyszerű kérdés is, hogy mi legyen a vacsora. A gyűlöletben eltöltött évek szétzúzták a családot. Együtt éltek, de magányosan, egyedül. Már nem is emlékezett, hogy milyen volt, amikor a felsége ragaszkodással, szerelemmel ölelte át. Összenyomta a nő erős akarata, kapaszkodása.

- Nem bírom tovább! – szólt egy nap Jutka.

- Mit nem bírsz? – kérdezte Imre csodálkozva – Hogy halálra kínzol a féltékenységeddel, hogy kutyába sem veszel, hogy elmarod mellőlem még a gyereket is? Mit nem bírsz?

- Amiben most vagyunk.

- És az micsoda? Fejtsd ki valamivel bővebben!

- Nem tudom elmagyarázni. Egyszerűen csak …

- Hogy érted azt, hogy nem tudod elmagyarázni? – emelte fel a hangját Imre - Tudod, hogy mi a te bajod? Túl sokat foglalkozol magaddal. Észre sem veszed magad körül az űrt. Üres vagy magad is, Jutka. Egyszerűen nem bírod elviselni, hogy más is boldog legyen rajtad kívül.

- Leköltözök a nyaralóba. Idő kell nekem – mondta Jutka, és bement a szobájába csomagolni.

Évek teltek el így. Májustól októberig Jutka a nyaralóban lakott, onnan vitte az üzletet, utazgatott, élte világát. Imre egyedül volt. A gyerek már régen elköltözött, szinte menekült a kollégiumba, a szünidőt meg az anyjával töltötte a Balatonon. Apa és fia ritkán találkozott, és olyankor sem nagyon voltak közös témáik. Valami megmagyarázhatatlan feszültség feszült kettejük közé, de nem beszéltek róla, csak voltak egymás mellett, mint két idegen. Pedig azelőtt ez sem volt így. Valamikor nagyon szerették egymást, együtt fociztak, járták a hegyeket, maratoni kártyacsatákat játszottak. A kis Imi akkor sírt, ha nem az apja vitte az óvodába, nem ő kísérte edzésre. Aztán a családi hidegháború átállította a gyereket az anyja oldalára. Nem hibáztatta érte. Természetes, hogy odahúzódik, ahol az igényeit jobban figyelembe tudják venni. Ez is egyfajta játék. Ki szereti jobban a gyereket? Aki megveszi a legújabb játékokat, a legmenőbb ruhákat, vagy aki beszélget vele és társasozik?

Kezdetben azt hitte, nem éli túl, hogy így magára maradt, de furcsamód alig érezte meg a változást. Délelőttönként elbeszélgetett a piacon, aztán leült az ablak elé, nézte az elhaladó embereket, találgatta, ki kihez siet. Élvezte az egyedüllétet. Mesterien főzött, szabadidejében jókat sétált, sorra járta a város kocsmáit és éttermeit. Mániákusan kereste a különleges ízeket, jókat evett és iszogatott hozzá. Kezdetben csak módjával. Soha nem volt részeg, csak amolyan kedélyes, viccelődős spicces.

Októberben aztán, amikor hazajött az asszony, az élet hidegháborúvá változott a házban. Vita volt mindenen. A konyhán, a fürdőszobán, sokszor a vécén is, a kutyatartáson, a villanyszámlán, a tévé hangerején. Látszólag mindkettő engedett, de igazából hol az egyik, hol a másik makacsolta meg magát. Mindketten tudták, hogy csak idő kérdése, és le kell zárniuk ezt a kapcsolatot, de senki nem szólt erről egy szót sem, ez tekintélykérdés maradt.

Ha valaki megkérdezte valamelyiküket, hogy miért nem békülnek ki, csak legyintettek.

- Nem vagyunk haragban – válaszolták, vagy, hogy - Erre a kis időre már minek? Aztán meg, egy embernek csak egy felesége lehet az életben, egy nőnek csak egy férje – de az igazságot csak Imre tudta; Jutka azok közé az emberek közé tartozik, akik sohasem bocsájtanak meg. Lassan mindketten megőszültek.

Imre idegeit felőrölte a szélmalomharc. Nem vette észre, mikor költözött a házba az unalom. Egyre többet ivott, megváltozott. Nem volt olyan nap, hogy bele ne kötött volna az asszonyba. Ha kérdezett azért, ha nem válaszolt, azért.

Egy napon aztán, hogy a véget nem érő vitát lezárja, Jutka így szólt hozzá:

- Ettől a perctől fogva, ha én egy büdös szót is mondok neked, vágják le a nyelvemet! – és tartotta is magát a szavához.

A házban némaság honolt. Imi ezt rosszul viselte. Egy nap fogta magát, dünnyögve elrohant hazulról, még az ajtót is becsapta maga után. A nő egyedül maradt. Nem gondolt semmi rosszra, máskor is megesett már, hogy egyedül tévézte végig az estét. Órák múlva csengettek. A kapunál Imre állt, valahogy olyan furcsán, két kézzel kapaszkodott a kerítés léceibe, a feje érdekes, kitekeredett tartással a vállára esett. Részeg, gondolta Jutka, már megint részeg.

- Eressz be! – motyogta kinn a férfi.

- Van kulcsod, gyere be!

- Nem tudok. Nem tartanak a lábaim – suttogta alig érthetően.

- Kevesebbet kellett volna inni – szólt az asszony és visszaült a tévé elé.

A kapu előtt Imre karjai lassan eleresztették a léceket, a teste lecsúszott a földre. A szomszédok segítettek betámogatni.

Ettől kezdve minden úgy folytatódott, mint húsz éve. Vagyis nem egészen. Az utolsó nyáron ritkán főzött és egyre többet ivott. A szomszédokkal, akikkel eddig viccelődött, összeveszett, folyton morgolódott. Gerince görnyedten tartotta a testét, nyaka összezsugorodott, szinte eltűnt a hátán lévő púp alatt.  Ápolatlanná vált, hetekig hordta ugyanazt a ruhát. Néha elment az ismerősei mellett az utcán, nem ismerte meg őket. Az arcára kiült a keserűség, az arcszíne megsápadt. Beteg lett, de nem ment orvoshoz. Az utolsó őszön már a lakásból sem ment ki. Csak ült naphosszat a sarokban, kezét az ölébe ejtve, nem evett, csak ivott. Sokat. Egy nap úgy ébredt, hogy forgott vele a szoba. Ez nem normális, gondolta, aznap még egy cseppet sem ivott. Fura érzése volt. Érdekes alakzatokat látott cikázni maga előtt, néha kettőt látott a tárgyakból, a keze is zsibbadt egy kicsit. Nem tudta hova tenni ezt a hirtelen jött melegséget a fejében. Aludni vágyott, csak feküdni, nem mozdulni. Ez lenne az agyvérzés? - morfondírozott. Az anyja is abban halt meg. Legalább történik végre valami – gondolta magában.   Aztán a fürdőben rosszul lett, az orvos, akit Jutka hívott hozzá, kórházba vitette. Pár nap múlva, már csak dadogott, értelmetlen szavakat suttogott, majd azt sem. Elindult, hogy elváljon Jutkától örökre. Egy hét múlva megérkezett az urnafalba.

Végre megtörtént, de mindez már semmit sem számított. A temetkezési vállalkozó előadója pedig elmondta, amit megtudhatott, amit és amennyit illett elmondania.