Alkonyat

Úgy kezdődött, igen. A civakodással. Alig, hogy az öreg Bánáthy Lajos beköltözött az öregotthonba. Isten látja lelkét, nem akart ő menni, esze ágában sem volt, nem szokott ő ilyen helyekhez, de hát a muszáj nagy úr. Ha kell, hát kell, akármennyire keserves is, a döntés ellen nincs apelláta.  Azelőtt fiáékkal lakott a városban, egy nagy, kertes házban, de azokba belefészkelte magát a mehetnék, eladták a nagy házat, az árát becsülettel megfelezték, összepakolták a gyerekeket, aztán repülőre szálltak és már mentek is Amerikába, az öreg Bánáthy meg a szociális otthonba.

Még nem is látta a helyet, máris tudta, hogy utálni fogja. Amikor aztán beköltözött, egy kicsit megmelegedett, egyre jobban arra jutott a gondolkozásban, hogy semmi keresnivalója itt. A szoba kicsi, a kert gazos, a leves hideg, a főzelék híg, kemény a párna, várni kell a liftre. Aztán meg nincs egyetlen ember sem, akivel egy normális szót lehetne váltani. Ráadásul, csak hogy a baj tetőződjék, az ebédlőben mellé ültették a csendes beszédű, mindig mosolygós özvegy Kovácsné Évikét.

Már a szagát sem szerette. Azt sem, hogy folyton a kápolnában ájtatoskodik, meg soha nem szól semmiért, pedig aztán az Éva néni elég gyakran kapta hidegen a húslevest, mert az ebédlő közepén ültek. Ha innen kezdték a felszolgálást, ha onnan, mindig ők kaptak utoljára. Aztán meg soha nem szívlelte azokat az embereket, akik nyájas belenyugvással fogadnak mindent, amit eléjük raknak, akiknek bármi jó, akkor sem szólnak, ha odébb lökik őket. 

Hepciáskodott az Évike helyett a Lajos eleget, belekötött még a lépcsőkorlátba is, soha nem volt jó neki semmi, soha nem tudott a kedvében járni senki. Ha hideg volt, azért mérgelődött, ha meleg meg azért, ha fújt ez volt a baj, ha nem, meg az.

Évike egy darabig csak nézte az öreg Lajos mindig mérges ábrázatát, aztán egy napon, éppen az ebéd közepén, amikor a Lajos már másodszor küldte vissza a borsófőzeléket melegíttetni, letette a kanalát, fogta a botját, és ahogy jött, úgy ment is, de fordultában még odaszólt neki, hogy „Én még egy ilyen ronda, morgós öregembert az életben nem láttam! Vigyázzon Lajos, mert a Jó Isten megveri magát ezért a nagy mogorvaságáért! Soha többet nem akarok a maga asztalához ülni, mert elveszi az étvágyamat!” Ezt mondta az Évike, aztán egy darabig nem jött ebédelni. Az öreg Lajos egyedül kanalazta a forró levest.

Így teltek hetek, hónapok. Még csak nem is köszöntötték egymást, egymásra sem néztek jó darabig, a sok templomosság és ima sem hozott változást, amit a szegény Évike mondott az Úr Jézushoz, meg a boldogságos Szűzanyához minden reggel és este.

Aztán egyszer csak beütött a mennykő. Az öreg Lajos ágynak esett. A rossz nyelvek azt beszélik, fogott az átok, amit néhány öregasszony küldött rá, akinek az utóbbi időben a tyúkszemére lépett, mások csak egyszerű nyavalyának mondják, ami pár hete sok embert vett le a lábáról az otthonban. Szó, ami szó, az öreg Lajos megbetegedett.

Feküdt az egyedül egész éjszaka, meg délelőtt nyögve, sóhajtozva, senki rá sem nyitotta az ajtót a nővéreken kívül, de azok meg nem számítanak, mert csak futottak, nem értek rá borogatást cserélni, meg gyógyteát főzni. Feküdt némán, mintha parancsba lett volna adva, hogy ne sok gondot csináljon senkinek, tűrjön egyedül, egye meg, amit főzött, ha már így összeveszekedett mindenkivel.

Már az első nap délután arra ébredt lázálmából, hogy valaki motoz körülötte. Évike volt az. Némát tett-vett az aprócska konyhában, gyógyteát főzött, húslevest melegített, aztán befordult a fürdőbe, hogy egy vizes ruhával jöjjön ki onnan, amit aztán az öreg Lajos homlokára borított nagy óvatosan. Hej, jól esett a hideg borogatás, meg a forró tea a Lajosnak, még jobban a gondoskodás, bele is facsarodott a kőszíve szegénynek, még a könnye is kicsordult, persze már csak akkor, amikor az Évike hazaugrott egy félórára. Egy szó nem sok, mégsem mondott egy szót sem a szegény asszonynak egész álló héten át, míg az a gondját viselte, pedig becsületére legyen mondva, az anyja sem ápolhatta volna a Lajost jobban. A beszélgetést az Évike sem szorgalmazta. Tette a dolgát, amikor meg az öreg elszunnyadt, gyógyulásért fohászkodott az olvasójával, meg az imádságos könyvével.

Hála a jó Istennek, meg az asszonyi gondoskodásnak, hamar felépült a Lajos bácsi, de attól fogva, mintha kicsit megmásult volna, különösen az Évikével, kiváltképp, amikor kettesben voltak. Mosoly is bujkált a hetyke bajusza alatt, aztán amikor először ment le ebédelni, nem átallott vicceket mesélni a többieknek, amíg várták, hogy ebédhez kongassák a harangot.

- Én úgy félek, Lajika! - szólt a nő alig hallhatóan, miközben közelebb húzódott a férfihez.

- Akkor elmondom én, Évike! - szólt az hirtelen - Mi baj történhet? Nem ártunk vele senkinek, nem igaz?

- Ne, Laji! Még ne! Tudod, milyenek tudnak lenni az emberek, biztosan másról sem beszélnének egész nap, nem élném túl a szégyent, hogy rólam susmorogjanak az asszonyok - suttogta Évike - Inkább tegyünk úgy, mint eddig. Csak még egy kis ideig, míg megszokják, hogy nem civakodunk állandóan.

Az asszony szobájában voltak. A korán búcsúzó őszi nap még egy utolsót nyújtózkodott a függöny redői között, az este meg éppen csak beosont a teraszajtón és megnyugtató félhomállyal töltötte meg az aprócska szobát. Nem gyújtottak villanyt. Jó volt így. Egymás mellett ülni, kéz a kézben. Nem látni, csak érezni egymás közelségét.