Csuprok

Élt valahol, fenn a hegyek között egy fazekas mester. Messze földről hozzá jártak az asszonyok, ha igazán csinos csuporba akarták télire eltenni az ízletes szilvalekvárt. A korongozás tudományát az apjától tanulta, az meg az ő apjától, és ez így ment már nemzedékek óta, mióta világ a világ. Az edényei erősek voltak, minden ékesség és hivalkodás nélkül, mégis minden házban a polc legelejére kerültek az éléskamrában.

Történt egyszer, hogy a mester kedveskedni akart a feleségének, - valami apró bűnét akarta jóvátenni, egy kocsmában töltött estét talán – ezért kigondolta, hogy kiégetés előtt mázasra festi az asszonynak szánt mézes csuprot. Éppen kékre, apró fehér pettyekkel.

Nézett is az nagyot, amikor meglátta, de olyan nagyon megtetszett neki, hogy azonnal fogta a kincsét és futott a szomszédba, hogy csodálják meg asszonypajtásai is, milyen ügyes ember az ő párja.

Na, több sem kellett a szomszédasszonyoknak, azonnal mentek a fazekashoz, hogy nekik is formázzon és fessen ilyen csinos jószágot. Egyiknek tulipánt kellett rá mázolni, a másiknak nefelejcset, a tanítónénak tubarózsát, a bíró felesége mosolygós szilvákat kért a lekváros köcsögre. Egyre csak formázta, festette a színesebbnél színesebb csuprokat, az egyszerű, színtelenek ott porosodtak a műhelye polcán, nem vette azokat már senki.

Amikor már a faluban minden kamarában az ő színes edényeiben pihent a télirevaló, akkor gondolt egy nagyot, felkerekedett és elindult egy messzi városba, a vásárba. Csupa, csupa színes, cicomázott edényt vitt magával, azt gondolta, hogy az egyszerű, dísztelen úgysem kell már senkinek, az már értéktelen, semmire való. Csupán egy ilyet vitt magával, azt is csak azért, hogyha megszomjazik az úton, legyen mivel egy korty vizet meríteni a patakból.

A vásárban aztán szépen kipakolta portékáit, egyiket a másik után. Előre a cifrábbakat, hátulra a csíkosakat, pöttyöseket. A vevőre nem is sokat kellett várni. Egy fiatalasszony jött, nézte a csuprokat egymás után. Felvette, letette, forgatta, a fejét csóválta. Szegény mester nem tudta, hová legyen bánatában, nem értette, miért nem tetszik egyik köcsög sem az asszonynak. Meg is kérdezte tőle:

- Nem tetszenek a csupraim, asszonyka?

- Nagyon szépek ezek, mester, de én valami sokkal szebbet keresek, valami olyat, ami megdobogtatja a szívemet. Mint az ott! Az milyen gyönyörű! – kiáltott fel az asszony és rámutatott a mester vizes edényére, arra a dísztelen, egyszerűre, amiről az azt hitte, hogy senkinek sem fog tetszeni. – Azt kérem!

Attól a naptól fogva a fazekas nem dobta sarokba a máz nélküli cserepeit, hanem azokat is büszkén vitte a vásárba, mert megtanulta, hogy minden edény megtalálja a saját gazdáját. Minden ember más és más. Ami az egyiknek értéktelen, ócskaság, az a másiknak valóságos kincs.