Nagyapa

 Az a parányi kis pont egyre nagyobb lett, egyre csak közeledett, aztán már jól ki lehetett venni nagyapa alakját. Mindannyian őt néztük. Az egész család. Sehogy sem értettük a nyugalmat, ami benne volt a járásában, a szeme huncutságában és minden mozdulatában.

Csak egy percre álltunk meg, éppen csak annyi időre, hogy megtornáztassuk elmacskásodott lábainkat, igyunk egy korty folyadékot, amikor nagyapa eltűnt. Apa azt mondta, hogy biztosan dolga van, aztán, amikor túl sokáig elmaradt, akkor meg azt, hogy biztosan megtetszett neki valami az erdő szélén, de amikor még fél óra múlva sem került elő, mindenki ideges lett.

- Tudtam! – sóhajtott Anya – Tudtam, hogy valami baj lesz! Éreztem!

Persze ezt nem vettük komolyan, mert az anyák már csak ilyenek. Különösen, amikor utazásról van szó. Aggodalmaskodnak, hogy minden be van-e csomagolva, hogy mindenki bekapcsolta-e magát, hogy találnak-e parkolót, ha valakinek dolga akad, nehogy történjen valami a kocsival, hogy Apa bírja-e a hosszú vezetést, meg ilyenek. Az anyák a kiszámíthatóságot szeretik. És most tessék, itt van! Nagyapa elkóborolt az erdőben. Pedig hogy kérték Apát, hogy egy benzinkútnál álljon meg, de Apa a romantikát szereti, a friss erdőillatot, meg a madárcsicsergést.

- Talán csak bolondozik – mondta Apa.

- Legszívesebben visszafordulnék, - sóhajtott Anya – el sem kellett volna indulni.

Abban a pillanatban láttuk meg. Mindannyian őt néztük, ahogy szép lassan közeledett a mókás, napellenzős sapkájában.

- Jó idegei vannak – sóhajtott Apa.

- Kötélidegei – ezt már Anya mondta bosszúsan, miközben Nagyapa, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, derűs mosollyal bámult ránk.

- Hát te? – kérdezte Apa – Nem hallottad, hogy keresünk? Telekiabáltuk utánad az erdőt!

- Gombát kerestem – az erdő felé mutatott – de egy árva szemet sem találtam – majd a döbben arcok között elindult a kocsi felé, hogy a hátsó ülésen becsatolja magát.

- Meddig állunk még itt? – szólt ki az kocsiból – Indulnunk kellene, így sohasem érünk oda!

Anya és Apa egymásra néztek, majd Anya felhúzta a vállát, egy nagyot sóhajtott, de abban a sóhajban benne volt minden. „a te apád” mondta ez a sóhaj, majd végre valahára elindultunk.

Néhány pillanattal később valamennyien az erdőt néztük. Ki mérgesen, ki huncutul mosolyogva, ki csalódottan. Az erdőt, ahol nincs egy árva gomba sem.