Peronon

„… gyorsvonat azonnal indul. Kérjük, fejezzék be a felszállást.”

 A peronra még együtt érkeztünk, szerelmesen, kéz a kézben. A szemünk beszélt csak, nem is kellettek szavak, anélkül is tudtuk mindketten. Összetartozunk.

Egy pillanatra félrenéztél, majd vissza rám. Abban a másodpercben értettem meg, amit nem mondtál ki. Beszélt helyetted a szemed.  Keserű szavakat. Próbáltam válaszolni, de jéggé fagytam ott, a fülledt, nyári délutánban. Egy darabig még álltál, majd lazult, egyre csak lazult a kezed a kezemen, egyesével fejtetted le az ujjaimat. Minden ujjam egy kapocs, ami most megszakad, majd erőtlenül, magára hagyottan markolássza a semmit. Még mindig a szemembe néztél, némán könyörögtél, hogy értsem meg. Aztán egy ugrással a vonaton voltál. Ott egy pillanatra megálltál, de nem néztél vissza. Akkor nem. A szemem sarkából láttam csak, ahogy az arcod az üveghez nyomod, a szád azt a kilenc betűt formálja: Szeretlek. Elindult a vonat. Előbb végtelenül lassan, majd egyre gyorsabban, végül elnyelte a végtelen horizont kékje. Álltam és néztem utánad, de belül fáradtan rogytam a peron kockaköveire. Némán kiáltottam: - Ne menj el, maradj még! Szeretlek!  - De a sikításomat elnyomta a hangosbemondó recsegése.

„ … a vágány mellett kérjük, vigyázzanak”