Téltemető

Alig vártam már, hogy tavasz legyen. Illetve, hogy színek legyenek. Sárga, kék , zöld, és kitudja még milyen, csak virítson, csak lássam! Hosszú volt már ez a tél. De az is lehet, hogy csak annak tűnik, mert elszoktunk már az ilyen havas, szürke telektől. Pedig régen is voltak ilyenek. Emlékszem még a térdig érő havakra, a tetőkig futó hófúvásokra, a katonai lánctalpasokra, amik a kenyeret hozták. Milyen régen volt!

Szóval színekre vágytam. Akkor jött egy kedves meghívás Aszófőre. nyílik a téltemető, menni kellene, ha látni akarjuk. Az ilyen túráknak nem tudok ellenállni. A túracipőm már amúgy is berozsdásodott, meg kellett járatni, így első szóra vettem, és indultunk.

Előző nap borult, szürke idő volt. Ez nem lehet, gondoltam, ha Isten szeret, nem engedi, hogy ilyen maradjon. 

És szeretett. Hétágra sütött a nap, bárányfelhők úsztak a hihetetlenül kék égen, szóval ideális túraidő. 

Az autó repült velünk, belefeledkeztünk e beszélgetésbe.

Aszófő egy bájos kis település a balatonfelvidéken, a Tihanyi félsziget szomszédságában. Dimbes, dombos utcácskáival belopta magát a szívembe. A téltemetőket a falu feletti  erdőben, a Séd völgyében találtuk meg.

 Szinte sárgállott tőlük az erdő. El sem tudjátok képzelni, milyen csodás ilyenkor az erdőn! A patak csobogása, a madarak neszezése, a mohás, kidőlt fatörzsek, a fakadó hóvirágok és a sárgálló téltemetők között itt ott megbújva a csészegombák és egyéb apróságok.

 A levegőt harapni lehet, minden lépést meg kell gondolni, nehogy egy virágot is agyontaposson az ember. Ez kellett nekem.

Nehéz szívvel hagytuk ott ezt a csodás helyet, de várt ránk egy újabb állomás.