Apró léptekkel közeledett. Meg-megállt bizonytalanul, nézett
jobbra-balra. Egy-egy ajtó előtt megtorpant, a keze szinte már a kilincset
érintette, amikor mégis meggondolta magát és tovább tipegett. Szórakozottan
odalépett egy virágcseréphez, az ujjaival megtapogatta a földet – mintha azt
vizsgálgatná, kell-e már locsolni. Kötött kardigánja kifordítva, félregombolva
lógott a vállán, lábán kacsásan klaffogott a papucs.
Amint meglátott, felragyogott a szeme, talán megismert, de
ebben nem voltam biztos.
- Tessék mondani, hol lakom? – kérdezte szorongva.
- Jöjjön csak, megmutatom – fogtam karon – Látja az ajtók
színét? Azt kell figyelni. Ilonka néni a zöld folyosón lakik. A zöld folyosón
az ötödik ajtó. Egy angyalka van a kilincsen.
- Tényleg? Zöld folyosó? Tudom ám, én voltam ott már
egyszer, még az urammal. Amikor még élt szegény.
- Ó, persze hogy volt! Hiszen ott tetszik lakni.
Merre indult, kedves?
- A boltba mentem tejért. Palacsintát fogok sütni. Azt
nagyon szeretik a gyerekek.
- Hú, az finom! Hogy szokta készíteni? Tesz
bele tejet is?
- Tejet? Az meg minek? Nem szeretem a tejet. Én
kávét szoktam inni.
- De, a palacsinta! Tudja!
- Palacsinta? – elkerekedett szemekkel
végigmér – Éhes, lelkem?
- Nem, dehogy! – válaszoltam összezavarodva – Csak …
Meg is érkeztünk. Látja? Zöld ajtó, kis angyalka a kilincsen. Ez a maga szobája.
- Itt lakok?
- Igen, Ilonka néni. Nézze csak, itt a kockás
takarója.
- Tényleg! – csillant fel a szeme – Hogy maga milyen
ügyes! Jöjjön, főzök magának egy jó kávét – a ruhásszekrényhez lépett és kivett
egy párnacihát.
- Ezt nagyon szeretem – szorítja az
arcához – olyan finom, puha – aztán leült az ágyra, kezére tekerte az olvasót,
és már mondta is az Üdvözlégyet.
- Akkor most itt hagyom, Ilonka néni! Nem sokára
jövök a vacsorával. Minden rendben?
Csak nagy sokára válaszolt, szemmel láthatólag zavartam. A
szája némán mozdult, az olvasó apró rizsszemei pörögtek az összekulcsolt kezei
között.
- Igen, rendben. Ülök egy kicsit, aztán megetetem a
tyúkokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése