Kenyér

Kenyeret sütöttem.

Csak úgy, passzióból. Nem azért, mert messze a bolt, vagy éppen zárva van, és nem gondoskodtunk előre a mindennapi betevőről. Nem is valamiféle betegség miatt, ami esetleg speciális diétát kíván. Nem. Egyszerűen csak ki akartam próbálni, milyen az igazi, adalékanyagoktól mentes, házikenyér.

Bevallom, vájt teknőm nincs, ma már nem jár a házaló cigány, akitől vehetnék süldő kakasért, mint annak idején a nagyanyám. Szakajtóm sincsen, sem kovászom, de még csak kemencém sincs az udvar végében. Hajnalban sem keltem, hogy venicsével izzó vörösre fűtsem a búbost, hogy aztán az izzó parazsat a szélére húzva, hosszú lapáttal vessem a mélyére a kereszttel rajzolt szakajtóban kelt kenyeret.

Én már csak így, modern módra, apró adagban sütöm az életet.

Az élesztőt tejjel futtatva, mikróban lisztet langyosítva, kézzel püfölve, magokkal megszórva, olajjal locsolva, műanyag kelesztőben duplára dagasztva, jénai tálban formázva, légkeveréses sütőben sütve, kis ablakon figyelve, az illatot mélyen a tüdőmbe szívva.

Csak úgy, passzióból.