A
szemedben látom, tudod, hogy hazudnak a szavaim, mégis hagyod, hogy hazudjak.
És én mesélek. Mesélek színes hazugságokat.
Képeket
festek neked tavaszról, színekről, virágokról, gyógyító napsütésről, az égen
játszadozó felhőkről, a fenyő illatáról, a patak csörgedezéséről, a gyümölcs
íncsiklandó zamatáról. Gondolatban
elviszlek oda, ahol a folyók találkoznak. A híd lábánál megállunk kicsit. Apró
kenyérfalatkákkal etetjük a hattyúkat. Aztán kisétálunk a parkba. Egy padon
ülve süttetjük az arcunkat a napsütésben.
Azután
a nyárról hazudok. Kiülünk a vén diófa árnyékába, és egy jeges limonádéval a
kezünkben múlatjuk az időt. Te csak mosolyogva nézed, ahogy csokrot kötök a
kert virágaiból, hogy a szobádba is beköltözzön a nyár.
Az
őszről már nem mesélek. Látom, elfáradtál. Kicsiny kezed a kezemben nyugtatod,
mosolyogsz is talán, de a szemedben látom, hogy tudod, minden szavam hazugság.
Hazugság,
mert neked már nem lesz tavasz, és nem lesz nyár sem. Hogyan is mehetnénk
világot látni, amikor a folyosóra sem tudsz már velem jönni? Hogy mondhatnám
el, neked nem lesz holnap, nem lesz napsütés és virág, nem lesz folyó és diófa?
Hogy mondhatnám el, hogy el kell menned örökre?
Csak
fogom a kezed, egy imát mormolok gondolatban, talán mondok még valamit holmi
reményről, amit nem szabad feladni, aztán letörlöm a könnycseppet az arcodról.
Talán a szemedbe ment a szappan. Elfordulok, teszek – veszek körülötted, és
letörlöm a könnycseppet a szemem sarkából. Talán belement valami por. Aztán
visszafordulok, és mesélni kezdek újra, pedig mindketten tudjuk, hogy egy hazug
vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése