Édes otthon

            

Akár egy rongyosra olvasott ponyvaregényben, úgy kezdődött ez a történet is; a szegény sorból származó, falusi óvónő megismerkedett a gazdag és jóképű, ügyvezető igazgatóval. Ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen tucatjával fordulnak elő a hasonló, vagy ennél különösebb esetek manapság. Az élet már csak ilyen. Persze nem ment ez olyan egyszerűen, mert a világ nem úgy lett teremtve, hogy a férfiak és a nők eleve egymáshoz volnának rendelve. Ha választhatnának, sokan a világ két legtávolabbi pontjára költöznének, hogy még véletlenül se akadhassanak párra, de szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségre, Isten megteremtette a szerelmet: ezt a furcsa, megfoghatatlan és minden logikát nélkülöző emberi érzést. A miérteken pedig lehet töprengeni, de nem érdemes.

            Zsófi egy barátnője születésnapi buliján ismerkedett meg Gézával. Ahogy lenni szokott, első pillantásra egyáltalán nem volt szimpatikus neki a fiú, bár titokban azért megcsodálta hibátlan alakját, kreol bőrét és divatos, fekete haját. Elbűvölő, társasági ember volt, egy pillanat alatt vált a társaság középpontjává, látszott, hogy nem jön zavarba, ha idegen emberekkel kell társalognia, kitűnően táncolt, csak mértékkel ivott, és volt benne  valami izgató vonzerő, aminek a nők nehezen tudtak ellenállni. Zsófi  csak lopva figyelte, egy sarokból. Nem érezte magát sem elég csinosnak, sem elég okosnak ahhoz, hogy a férfi figyelmét felkeltse. De amikor Géza megállt előtte és elbűvölő mosollyal felkérte, nem tudott ellenállni.

            Alig telt el pár hónap, már az esküvőt tervezgették. Nem tudni pontosan, melyikőjüknek volt sietősebb. Zsófi rajongott Gézáért, a férfi meg örült, hogy a hosszú munkanap után végre meleg vacsorával várja otthon valaki, ámulattal csüng minden mondatán, csodálja mind a külsejét, mind a belső tulajdonságait. Apró ajándékokkal halmozta el a lányt, színházba vitte, koncertekre, elegáns éttermekbe vacsorázni. Egyszóval csupa olyan dologgal, amitől egy nő a mennyországban érezheti magát. Zsófi tudta, butaság, és iskolás lányokhoz illik az ilyen rajongás, de ez a kapcsolat Gézával akkora örömöt vitt az életébe, amiről még álmodni sem nagyon mert. Hálás volt minden vele töltött percért, mert nagyon is jól tudta, hogy sok nőnek be kell érnie egy önző, felszínes társsal. Egy életen át.

            - Zsófikám, megfogtad az Isten lábát, kislányom! - vonta félre az anyja, amikor hazavitte bemutatni a férfit - Fogd jó erősen és el ne engedd, legyen eszed, nem minden bokorban akadsz ilyen partira!

            A lány csak elpirult és megölelte az anyját.

            - Gézu! Nem lehetne mégis? Tudod, kislány korában minden lány arról álmodozik, hogy a habos-babos ruhájában, egy malomkeréknyi virággal, irigy tekintetektől kísérve vonul az oltárig. Ott a pap előtt kimondja a “holtomiglan, holtodiglat”. Az olyan romatikus! Én is erről álmodtam és annyira szeretném!

            - Zsófikám! Ez csak felesleges pénzkidobás! Nem attól leszünk a világ legeslegjobb ifjú házasai, hogy valami fekete csuhás keresztet rajzol a homlokunkra, meg a fél falut megvendégeljük. Elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz, aztán megvacsorázunk valahol.

            - De anyámék teljesen odalesznek. Minden vágyuk, hogy ...

            - Anyádék? Majd szólsz nekik, ha visszajöttünk a nászútról. Amiről nem tudnak, az nem is fáj nekik, nem igaz? Pénteken elrendezzük a formaságokat, szombaton meg indulunk Stockholmba.

            - Nem lesz se fehér ruha, se csokor? Géza! Az esküvőnk lesz, azt nem lehet csak úgy két nap alatt!

            - Ugyan már, butuskám! Bízd csak rám!

            Keserű szájízzel, de Zsófi hozzáment Gézához. Nem volt se halk zene, se zokogó örömanya, nem volt fehér csipkeruha, se rózsacsokor. Kicsit feledtette a dolgot, hogy vacsora közben Géza elbűvölő volt, pezsgőt hozatott, kisfeleségnek szólította a lányt, még táncolni is felkérte. Amikor a zongorista egy lassú tangóba kezdett, azt súgta Zsófi fülébe, hogy ez a menyasszonytánca.

            Az első pofont a nászútjukon kaptal. Mert pofon volt az, pedig Géza egy ujjal sem ért a feleségéhez. Nem volt se csattanása, se kék folt nem maradt utána, mégis hihetetlenül fájt.

            - Géza, ugye nem mondod komolyan, hogy máris elmész? – kérdezte ámulva az ifjú asszony - Hiszen még ki sem csomagoltunk! - Éppen csak megérkeztek a szállodába, és a férfi már indult is, hogy egy üzleti pertnerével találkozzon.

            - Ugyan, Édesem! Előttünk még az egész élet! Rengeteg ideig lehetünk még együtt! Legalább nem zavarlak csomagolás közben.

            - Előbb ennék valamit, olyan éhes vagyok!

            - Figyelj, kicsim! Ez a megbeszélés nem tart sokáig, ha visszajöttem megebédelünk, rendben? Szeretlek! - szólt még vissza és bezárta maga mögött az ajtót.

            - Én is szeretlek! - sóhajtotta a nő, aztán szinte sikítva a férfi után kiáltott - A kulcs! Elvitted a kulcsot!

            - Látod? Látod, kis butám, nélkülem nem tudsz még létezni sem - mondta Géza reggel, amikor visszatért a szállodai szobájukba, és Zsófit a fotelben találta kisírt szemekkel. - Egy kicsit magadra maradsz és máris kicsúszik alólad a talaj. Na, ki szereti apucit? Ki a Gézu bácsi kicsi angyalkája? Csinosítsd ki magad, megyünk a városba!

            És ezzel el is volt intézve az egész éjszaka: a kulcsra zárt ajtó, az éhség, a szomjúság, az egyedüllét egy idegen városban, ahol még kommunikálni sem tudott senkivel.

Zsófiban ha maradtak is tüskék, nem mutatta ki. A következő napok káprázatosak voltak. Géza értette a módját, hogyan hordozza tenyerén a nőt, kedves volt és lehengerlő. Egy feleség álmodni sem álmodhat különb férjről.

            Zsófi azt hitte, idővel minden könnyebb lesz. Az anyja, a barátnői, mindenki azzal bíztatta, hogy csak össze kell csiszolódniuk. De ez nem igaz. Csak annyi történt, hogy az érzékek eltompultak. A fájdalom sem szűnt meg, csak elraktározódott valahova nagyon mélyre, és elég volt egy hang, egy pillantás, és azonnal előbújt és kétvállra fektetett.

            - Látod, apád is... Én mégis itt vagyok vele. Mert mit tehetnék? Az ember sok terhet elvisel, te nagyon jól tudod. Apád sem volt egy szent ember, meg kell hagyni, de gondoskodott rólunk, mindig volt mit a levesbe aprítani. Géza is ilyen, hát istenem. Senki sem hiba nélkül való - tördelte a kezét az anyja, amikor egy alkalommal panaszkodott Gézára.

            - De anyu! Nekem soha sincs igazam! Azt mondja, minden veszekedés miattam van, mindent én rontok el. Közben meg folyton azt szajkózza, hogy mindent csak értem tesz, mert szeret, és csak én vagyok a fontos - szakadt ki Zsófiból.

- Akkor az úgy is van! Szedd össze magad, és járj a kedvében.Minden a nőn áll vagy bukik. Okos lány vagy te, biztosan megoldod!

Hát persze, hogy megoldja, csak még azt nem tudta, miként. Mert, hogy lehet túlélni azt, hogy az ember elveszíti  minden önállóságát, minden egyes forintot kérnie kell, minden kiadásról fillérre pontos kimutatást kell vezetnie, minden percről el kell számolnia, nem tehet semmit úgy, hogy azt a férfi ne tudja. Iszonyú volt ez a megszállott takarékosság. Zsófi szenvedett tőle. Addig nem volt gond, amíg dolgozott, amíg volt saját keresete, de aztán Géza azt mondta, hogy felesleges munkába járnia,  inkább vállaljanak saját gyereket, az majd leköti az asszony fölösleges energiáit, sokkal értelmesebb, mint mások vásott kölkét pesztrálni. Pedig a nő szerette a munkáját és nagyon jól értett a gyerekek nyelvén, de azt gondolta, talán igaza van Gézának: egy nőnek az a legfontosabb, hogy családot alapítson, együtt legyen azzal, akit szeret. 

            - Géza! Levelet kaptam a bankból. Lejárt a kártyám, de nem tudják meghosszabbítani, mert nincs a számlámon annyi pénz, ami fedezné az új kártya költségeit. Nem utalnál át valamennyit, amíg a Gyes meg nem érkezik? - szólt egy este vacsoránál Zsófi a férjének. Sokáig félt szóba hozni a dolgot, mert az utóbbi időben a férfi nagyon kiszámíthatatlanná vált. Soha nem lehetett tudni, mi lesz az az apró mozdulat, vagy szó, ami a lavinát elindítja, és kihozza belőle a legrosszabbat.

            - Ugyan már, anyukám! Minek neked kártya? Ha pénz kell, hát szólsz és adok, amennyi kell. Ez is csak felesleges pénzkidobás. Holnap bemegyek a bankba, megszüntetem a számládat. A Gyest meg átirányíttatom az enyémre.

            - De én szeretném megtartani! - nyögött fel alig hallhatóan a nő - Csak 4500 forint, és mégis olyan , mintha nekem is lenne valamim.

            - Csak 4500? Tudod te, hogy mennyi pénz az? Persze, hogy nem tudod, abszolút nem vagy tisztában a pénz értékével! De mit is várhatnék tőled? Csak beleültél a készbe, nem kellett semmiért megdolgoznod, mint nekem. Reggeltől estig hajtok, hogy a nagyságos asszonynak mindene meglegyen, erre csak kidobna az ablakon 4500 forintot! Holnap mennyi kell? Csak 10000? Tudod, mit? Megtanítom én neked, hogy mennyi az annyi!- ezzel a telefonhoz lépett és kihúzta a vezetéket a csatlakozóból. Miközben a zsinórt komótosan a készülékre tekerte még laza könnyedséggel odavetette a feleségének

 - Így. A múlt havi telefonszámlánk 4800 forint volt. Akkor most egy hónapig nem lesz telefon. Sem az anyádat, sem a bolond barátnőidet nem csődítheted ide. Úgyis unom már, hogy folyton hívogatnak, meg itt eszi őket a fene. Majd megtanulod szívecském, hogy mennyi az a 4500 forint!

            Megtanulta. De nem csak ezt, hanem sokkal keményebb leckéket is. Megtanulta, hogy ne kérjen, ne kérdezősködjön, ne várjon, de legyen mindig készenlétben, mert soha nem lehet tudni, mivel tesz jót.

Már hajnalodott, amikor Géza kocsija megállt a szép, új ház garázsa előtt. Nem bajlódott azzal, hogy felnyissa a kaput és biztonságos helyre álljon az Audival. Erőteljes mozdulattal becsapta a kocsi ajtaját, majd a kulcsot szórakozottan zsebre vágta. Felnézett a házra. Bosszúsan vette tudomásul, hogy a nappaliban ég a villany. „Nem tud nyugodni ez a szuka” – gondolta magában mérgesen, miközben határozott léptekkel belépett a házba. A felesége sietős mozdulattal kelt fel az olvasólámpa melletti székből. Csak egy könnyű, pántos hálóing volt rajta, homlokán veríték gyöngyözött. Nem volt talán még ilyen meleg soha, mint ezen a nyáron. Géza egy darabig állt. Ideges, kihívó mozdulatlanságban nézte az asszonyt. Vibrált a levegő. Valami megmagyarázhatatlan feszültség cikázott a falak között, elemi erők feszültek kettejük közé.

- Hány óra van? Nézd meg, hány óra van! – kiáltott rá a férfi Zsófira. Miután nem válaszolt, csak a hálóinge egy darabkáját gyűrögette lesütött tekintettel, az arca elé tartotta a csuklóján kattogó órát. Az asszony nem volt képes megmozdulni. Arca sápadt volt, szeme bepárásodott, vállait megremegtette a kitörni készülő sírás.

            - Nem megmondtam, hogy feküdj le? Mi a francnak kell minden nap megvárnod, míg hazaérek?  -  egyre élesebbé vált a férfi hangja - Leskelődsz utánam, mi? Az anyád úr istenit!

- Géza - mondta kérlelő hangon a nő. Letette az újságot, amit egészen eddig a kezében szorongatott és egy lépést hátrált a hálószoba felé.

- Megmondtam, nem? – üvöltötte Géza és elindult az asszony felé. Tartása, tekintete semmi jót nem ígért, szeme eszelősen csillant meg a lámpa fényében. Megragadta a nő vállát. Az csak állt, szomorú szemekkel nézte a férfit.

- Ne, Géza! Ez fáj! Nem tudtam aludni. Kibírhatatlan a hőség. Kérlek, Géza! Ez nagyon fáj!

- Nem megmondtam? – kérdezte a férfi és a keze meglendült. Az asszony az ütéstől átzuhant a széken, a szája felrepedt, az arcát iszonyatos fájdalom torzította el, a vér sós ízét érezte a nyelvén. Ott maradt a földön összekuporodva, néma sírás rázta, de a szeme száraz maradt. Mint egy kiskutya. Egyre csak azon imádkozott, hogy a gyerek fel ne ébredjen. Azt is szótlanul tűrte, hogy a férje magából kikelve teleüvöltse a házat, miközben kiment a szobából.

- Egy senki vagy, érted? Egy nagy büdös senki! Én mostalak ki a koszból, ezért aztán neked kuss a neved, azt csinálod, amit én mondok! És, ha én azt mondom, hogy ne várj meg, akkor nem akarom a képedet látni mikor hazajövök, értettük egymást? Örülj, hogy egyáltalán megtűrlek, és nem rakom ki a cuccodat a kapu elé. De várj csak! Ha megunom ezt a trehányságot, mehetsz vissza anyádhoz! De azt megmondom előre, hogy a gyereket el is felejtheted! Még a közelébe sem jöhetsz, úgysem vagy alkalmas semmire! - tajtékzott a férfi, aztán magára hagyta az asszonyt.

Végigment a házon,  a konyhában kivett egy doboz sört a hűtőből, letépte magáról az inget, megtörölte vele izzadt homlokát, és kilépett az udvarra.

Állt a levegő, szinte tökéletes volt a csend kinn is, benn is. Amint végzett a sörével, egyetlen mozdulattal gyűrte össze a fémdobozt, majd vad mozdulattal földhözvágta.

Benn az asszony, feküdt a padlón, kinn a férfi végigdőlt a hintaágyon. Semmi nem mozdult. Pár perc múlva csönd lett. Iszonyatosan nagy csönd.

             Csak az Isten a megmondhatója, hányadik este állt mozdulatlanul, a függöny mögött, az ablakmélyedésben. A lélegzetét is visszafojtotta, nehogy az a másik, ott lenn a pincében megneszeljen valamit abból, hogy ő itt áll és figyeli. Látni nem látott ugyan semmit, csak a halványan pislákoló fényt, Géza egy nehéz pokróccal takarta el az ablakot, de hallotta a hangokat,  azokat az iszonyú, monotonon visító hangokat!

 Egy ideje, minden este, vacsora után Géza levonult a szentélyébe, a pincébe. Hogy mit csinált ott, Zsófi nem tudta, hiszen a munkának látható jelei nem voltak, és lemenni sem lehetett. A férfi biztonsági zárat  szerelt az ajtóra. Zsófi egyszer rákérdezett, amikor Gézának jobb kedve volt. Mi az ördögöt tud annyi ideig csinálni ott lenn, a pincében? Meglepődött a válaszon.

- Neked lámpabúrát, hogy tudj olvasni az ágyban. - szólt már-már negédesen  a férfi.

Nem akart hinni a fülének, hiszen az utóbbi időben  ritkák voltak a kedves szavak, a gesztusok. De ennek is már több hónapja. Néha felhozott egy-egy csiszolt lécet, de aztán gyorsan vissza is vitte, hogy mégsem jó, majd újat csiszolt egy másik színű fából.

Félelmetes volt, ahogy eltávolodott mindenkitől. Zsófi soha nem tudta, mit gondol, mit érez, olyanok voltak, mint két galaxis a világűrben. Egyre többször kapta hazugságon a férjét. Nem értette, hogy mi szüksége van rá, mint ahogy azt sem, hogy mi az, amit ennyire titkol. A bizonytalanság minden energiáját felemésztette, rohamosan fogyni kezdett.  Amikor Géza mégis köztük volt, abban sem volt semmi köszönet. Kötekedett, számonkért és kioktatott. Baj volt, ha egy ing maradt a szennyestartóban, ha egy játékot talált a nappaliban, ha egy könyv hevert az asztal sarkán, vagy becsúszott egy hármas az iskolában.

- Nem igaz, hogy nekem egy disznóólban kell laknom, csupa idióta között - dühöngött ilyenkor, aztán becsapta maga mögött az ajtót és levonult a pincébe.

- Apa hol van? - kérdezte a kis Dani egy este.

- Még nem jött haza - mondta az asszony és magához vonta a kisfiút.

- Nem lehetne, hogy ne jöjjön haza? - de abban a pillanatban begördült a kocsi az udvarra.

- Én nem kérek vacsorát, sok a leckém - szólt Dani és gyorsan a szobájába próbált futni, hogy találkozni se kelljen az apjával. Azonban Zsófi megállította.

- Dani! Apa szeret minket, csak nem tudja kimutatni. Legyünk vele türelmesek, és öleljük meg, hogy lássa, mi mennyire szeretjük!

- Ha akarod! - mondta a fiú megadóan - De utána mehetek a szobámba? - aztán még odasúgta - Ha lemegy a pincébe, lejövök, jó?

Zsófi éjjel három körül ébredt fel, Géza akkor mászott be mellé az ágyba. Szó szerint mászott. Büdös volt, undorító italszag terjengett körülötte. Nem maradt kétséges, hogy iszik, nem is keveset. Zsófi nem mozdult. Jobbnak látta tettetni az alvást, hogy a férfi ne kezdje molesztálni, mert már az együttlétet sem kívánta vele. Reggel aztán szóba hozta a dolgot.

- Segítségre van szükséged, Géza! Ez nem mehet így tovább. Ha tönkre akarod tenni magad, hát tedd, de bennünket engedj el!

- Nincs nekem semmi bajom! - szólt vissza idegesen e férfi. Fájt a feje, szédült, háborgott a gyomra. Most egyáltalán nem volt szüksége a nő kioktatására.

- Ne mondd nekem, hogy nincs semmi bajod! Beteg vagy és én nem tudom elnézni, hogy mindent tönkre teszel. Kérlek szépen, engedj el bennünket! - szinte már könyörgött - Váljunk el! Aztán azt csinálsz, amit akarsz. Mi nem bírjuk ezt tovább.

- Ha elmentek, én öngyilkos leszek, érted? De előtte még megkereslek benneteket és veletek végzek először, ha az enyém nem leszel, hát senkié! Ehhez tartsd magad! - aztán a nyomatékosság kedvéért pofonvágta a nőt, és kiviharzott az ajtón.

Este aztán mindent megígért, hogy megváltozik, egy ujjal sem ér többé sem hozzá, sem a gyerekhez. Kezeltetni fogja magát, mondta. Aztán megint lement a pincébe.

Zsófi dél körül ért haza. Elvitte a gyereket az iskolába, majd bevásárolt. Elidőzött a könyvesboltban, megcsodálta a szebbnél szebb könyveket, amiket Géza úgysem enged megvenni. Ráérősen sétált egy kicsit a parkban, mielőtt hazaindult volna. Nincs otthon senki, legalább nem lesz olyan unalmas ez a nap.

 Aztán meglátta a férfi kocsiját a garázs előtt. Egy pillanat alatt gombóccá szorult össze a gyomra. A lakásban csend fogadta. Rosszat sejtett. Feszültség vibrált a levegőben. Zsófi készenlétben, szorongva várta, hogy a férfi előbukkanjon valahonnan és kérdőre vonja, elszámoltassa az időről, amit távol töltött, de sehol nem látta. Valahol mintha kaparászást hallott volna, de nem volt biztos benne, hogy valós hangokat hall. Pattanásig feszültek az idegei. Kiment megnézni a pincét, hátha ott találja a férfit, de az zárva volt. Visszament a házba.

- Géza? - alig jött ki hang a torkán. Rettegett.- Géza merre vagy?- Nem mozdult semmi, valahonnan felülről nyögés hallatszott, és újra az a kaparászó hang, mintha egér lenne a házban. Lassan indult felfelé az emeletre. Sehol senki. Csak a nyögések és a kaparászás.

- Géza! Itthon vagy? Egyáltalán nem vicces ez az egész! - már majdnem sírt. Ösztönei azt súgták, meneküljön, ugyanakkor kíváncsi volt, hol lehet a férfi. Hol lehet, és mi a szándéka ezzel a bujkálással. Akkor látta meg  a padlásfeljárót, nyitva volt az ajtaja, pedig azt mindig zárni szokták.a gyerek miatt. Ahogy lassan lépkedett felfelé a létrán, a hangok is egyre erősödtek. És akkor meglátta. A férfi ott volt fenn a padláson beszorulva egy ősöreg, kiszanált szennyes-tartó kosárban. A kas bilincsként fogta körül a testét, mozdulni sem bírt. Nyakán szorosan áthurkolva egy elszakadt kötél maradéka. Ijedten, szinte könyörögve nézett a feleségére, aki hirtelen azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Egyszerre volt muris és szánalmas az egész. Ott volt előtte a férfi, egy ruháskosárba szorulva, a férje, aki rettegésben tartotta. Mégsem érzett diadalt, csak megvetést és szánalmat. Abban a pillanatban felszabadult, mert világossá vált, hogy a férfi sem tévedhetetlen. Csak egy gyenge ember, még ha éveken át nagyon is hitelesen játszotta a magabiztos, keménykezű diktátort. Itt sír előtte, mint egy gyerek és segítségért könyörög.

- Te nem vagy normális! - szólt vissza az ajtóból megvetően Zsófi. Lement, szép lassan összepakolta a ruháit, a gyerek holmijaival együtt bepakolta a férfi kocsijába. Mielőtt indított, még felhívta a 104-et.