Tatus

Negyedik napja esett. Monoton egymásután kopogtak a hideg esőcseppek a párkányon, szél tépázta az alig sarjadó muskátlikat az ablakban. Hajnal volt. Sötét, és nedves hajnal. Nem mozdult semmi, csak az eső szakadatlan dobolása hallott, meg egy egér neszezése a kamra felől.

Az öregember feküdt az ágyon. Fejét a tarkója alá kulcsolt kezén nyugtatta.  Hallgatta az esőt.  Gondolkodott. Fel kellett volna kelnie, a nap már régen elkezdődött, a jószágnak enni kellett volna adni, de nem akaródzott megmozdulnia. Húzta az ágy, vissza a dunna alá, a száraz melegbe, vissza az emlékek közé, oda, ahol még nem látszott a gond. Ideje lett  volna felkelnie, begyújtani a tűzhelybe, hogy a szomszéd ágyon alvó gyerek ne a fogvacogtató hidegre ébredjen fel, de minden mozdulat fájdalmas volt, mintha éles késsel szurkálták volna az oldalát, még a levegővétel is kín-keserves harc volt a saját testével. Mindennek az átkozott eső az oka – gondolta - miközben mégis megmozdult, hogy szép, lassan felöltözzön, magára kanyarítsa a vattakabátját, és a jószágok után nézzen.

Előző este történt. Szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Az aprójószág már ki sem jött az ólból, a kecskéket sem kötötte ki, a kutya is csak bánatosan heverészett az eresz alatt.  Csizmaszárig ért a sár, de hátra kellett menni, hogy a disznóknak enni adjon. Akkor vette észre, hogy elmozdult a pala az ólak tetején. Fogta hát a lajtorját, szegeket, a kalapácsot és felmászott, hogy a lyukat befoltozza. A nedves pala megcsúszott a lába alatt. Egy pillanat alatt történt az egész, a nyúlós sárban találta magát, nyaka között a létrával. Percekig nem kapott levegőt. Azt hitte, hogy a teste apró darabokra törött szét, hogy ez már a vég, csak azt sajnálta, hogy ilyen csúfos módon, egy sártengerben kell meghalnia. De nem halt meg. Nagy nehezen felállt, helyére vitte a létrát, aztán ledőlt egy fél órácskára. A fiúnak nem szólt az esetről egy szót sem, amikor az hazajött az iskolából.

- Hé, Gergő, Te! – ébresztgette az öregember a gyereket – Kelj fel, fiam, iskolába kell menni!

- Nem lehetne még egy kicsit, Tatus? – alkudozott a gyerek, mint minden reggel, de közben már húzta is magára a zokniját.

- Jól öltözz fel, hideg van az istenfáját! Esik ez az átkozott eső! Befoltozhatná már valaki a lukját! – morgolódott az öreg, miközben kitöltötte a forró kakaót a fiú poharába. – Kérsz-e sült tojást, Gergő?

- Inkább lekváros kenyeret ennék. Tudod, Tatus, abból a baracklekvárból, amit Kató néném hozott.

- Hol van az már, te gyerek! De van itt egy kis szilvalekvár, de igyekezz, fiam, mert lekésed a buszt!

- Nem maradhatnék ma itthon? Úgy esik az eső! – kezdett új alkuba a fiú, miközben a reggeli utolsó falatkáját is lenyelte.

- Aztán cukorból vagy, kisfiam? Iskolába menni kell, hacsak vénasszonyok nem potyognak az égből, de hál’ Isten ott még nem tartunk. Na, szedelőzködjél, aztán iskola után menj be Kató nénédhez. Maradj is ott éjszakára, hogy ne kelljen ebben a sárban mászkálni. Zoli bátyádat tiszteltetem.

- De akkor egyedül leszel, Tatus! Ki véd meg akkor?

- Mitől kellene megvédeni, Gergő? Itt van a Fickó, majd az megvéd engem, de most már eridj! A busz nem vár!

Hosszan nézett a gyerek után a tornácról. Öreg szeme magába itta a fiúcska minden mozdulatát, ahogy csálén tartotta az ernyőt, ahogy átugrálta a tócsákat, visszazavarta a kutyát; bár inkább magával vitte volna még a faluba is, annyira ragaszkodott hozzá. Nézett utána, míg el nem nyelte az eső szürke párafüggönye.

Akkor is esett. Azon a napon, amikor ketten maradtak öt éve. Egészen jól emlékezett még minden egyes percére. Egy hétfő délután - a veje éppen hazajött a munkából, a mama bekapkodta a kiteregetett ruhákat, hogy el ne ázzanak - a lánya behívta a szobába.

- Apu, eladó a faluban a Sánta Szabóék háza. Jóval áron alul. Szabadulnának tőle, most, hogy az öregek meghaltak. Bemennénk megnézni. Vigyáznál addig Kisgergőre?

- A Sánta Szabóék háza? Hát el akartok menni? Nem jó itt nektek? Elég nagy ez a ház, elférnétek. Anyád is örülne, ha maradnátok.

- Tudom, Apu, tudom. De mi már másképp élünk, mást akarunk. És a falu nincs olyan messze. Kisgergőnek is könnyebb lesz, ha iskolába megy, meg mi is jobban tudunk munkát keresni, ha nem két busszal kell menni.

- Azért ez a tanya nem a világ vége.  Van villany, itt a kút, Tv-t is vettünk.

- Apu! Csak megnézzük, jó? Aztán még megbeszéljük. Még az sem biztos, hogy tetszik.

- Vigyétek anyátokat is, ráfér egy kis pihenés. Legalább mindet alaposan megnéz. Ti úgyis olyan hebehurgyák vagytok.

- De biztosan ellesztek Kisgergővel? Csináltam neki kakaót, betettem a hűtőbe. Sietünk vissza.

- Csak óvatosan ebben az esőben!

Kisgergő három éves volt akkor. Futott az autó után, csak úgy cuppogott a kis gumicsizmája a pocsolyákban. Akkor látták őket élve utoljára. Mai napig nem tudni mi történhetett. A rendőrök valami teherautóról beszéltek, meg, hogy frontális ütközés, azonnal meghaltak. Nem is hallotta akkor, mondhattak bármit, csak gyűlölte az esőt, a falut, meg azt az átkozott nagyravágyást. Így maradtak kettesben. Üres lett a tanya egy csapásra. Nem motozott a konyhában asszony, nem volt, aki álomba ringassa a kisfiút, nem lehetett perlekedni csip-csup dolgokon. Újra kellett szokniuk egymást. Tanulni dolgokat, amiket eddig a nők csináltak, kiscipőt vásárolni, meg kabátkát, mesét mondani, ezer kérdésre válaszolni, de nem is ez volt a legnehezebb, hanem a fiúcskát megtartani.

Tócsába gyűlt lába köré a víz, miközben a szobában várakozott, ahova vezették. Az asztal mellől furcsán nézett rá a kisasszonyka, aztán beletemetkezett az előtte heverő iratokba. Jobb is így, ne lássa az előtolakodó könnyeket. Higgye csak azt, hogy az eső mosta nedvesre az arcát. Csak úgy jött, ahogy otthon volt, munkásruhában, csizmában, hajadonfőtt.

- Adj Isten, Gergely bátyám! Fogadja őszinte részvétem! A temetés ügyében jött? – köszöntötte a polgármester, amikor végre beengedték hozzá.

- Nagyobb a baj, Zoli fiam! Már megbocsáss, hogy így szólítalak, de karonülő korod óta ismerlek, az apáddal együtt gyerekeskedtünk. Elvitték a Kisgergőt! Apád mindig mondta, hogy okos ember lett belőled, iskolázott ember. Mondd meg, mit tegyek, hogy visszakapjam, te biztos tudod, hova kell fordulnom!

- Kisgergőt? Ki vitte el a gyereket, és mikor? Jucika! Miért nem tudok én erről semmit? – szólt ki a szobából a titkárnőjének - Gergely bátyám, mondjon el sorjában mindent!

- Reggel jöttek érte a városi hivatalból. Puccos autóval. Azt mondták, koszos a konyha, – persze, hogy koszos, hát esik az eső, nálunk nincs aszfaltos udvar – meg azt, hogy nem biztosított a gyerek fejlődése. Hátrányba kerül a többivel szemben.  Nem értem én ezt. Miért hátrány a tanya? Mások is felnőttek ott, nem igaz? A városon több figyelem jut egy gyerekre? A konyhát meg fel lehet mosni. – csuklott el az öreg hangja.- Azt sem engedték, hogy tisztességesen elbúcsúzzak tőle. Hol keressem, hogy hozzam haza?

- Most menjen haza, Gergely bátyám. Ma már nem tehetünk semmit, de utánanézek a dolgoknak. Van ismerősöm a városban, egy volt egyetemi csoporttársam, talán ő  tud segíteni. Ha mást nem, hát kiderítjük, hova vitték, hogy meglátogathassa. Holnap meg küldök ki valakit, hogy segítsen a temetést intézni.

- Előbb a Kisgergő! – szólt vissza az öreg az ajtóból – És köszönöm, fiam!

Egész nap nem ment ki a polgármester fejéből az öreg. Tisztességes, becsületes ember. A fiú jó helyen volt nála, megadott neki mindent. Törte a fejét, telefonálgatott, de nem jutott eszébe semmi jó megoldás egészen estig. Otthon első dolga volt elmondani a feleségének, mi történt, hogy nem elég az öreg Gergely baja, most még a gyereket is elvitték tőle.

- Ismerem, belepusztul a bánatba. – mondta Kató a férjének – Tényleg nem lehet tenni semmit? Még itt a faluban is vannak sokkal rosszabb körülmények között élő gyerekek. Ki kellene  találni valamit!

- Beszéltem Lajossal, csak úgy lehet kihozni, ha valaki vállalja a gyámságot. Ha az öreggel történik valami, legyen, aki gondját viseli. Hol találok én itt a faluban olyan embert, aki ekkora felelősséget a nyakába vesz? 

- Én ismerek egyet! – szólt komolyan az asszony.

Így történt, hogy  Kisgergő gyámja a polgármester lett. Kató asszony meg attól a naptól fogva szívügyének érezte a kisfiú sorsát. Az óvodából küldetett nekik ebédet a falugondnokkal, vasárnaponként meg maga főzött a két árvára. Kijárt hozzájuk, rendezte a mosnivalót, varrnivalót, a nagytakarítást. Jobb napok köszöntöttek a tanyára. Telefont szereltek be, hogy bármi baj van, segítséget hívhassanak. Télen, amikor az utat befújta a hó, a kisfiú hetekig vendégeskedett a gyámjainál. Szeretet ott lenni. Különösen a néni süteményeit szerette, meg a babusgatást, de egy idő után mindig elfogta a nyugtalanság és haza kívánkozott a tanyára. Senki nem tudott úgy mesélni még a tévében sem, mint a nagyapja. Kisgergő a három kismalac meséjét szerette a legjobban, azt mondatta vele szinte minden áldott este.

- Tatus, azért mi megmenekülünk, ha jön a farkas? – kérdezte egy nap a mese után.

- Miért kérdezed, kisfiam?

- Mert a mi házunk is szalmából van, nem? Ezt is elfújhatja a szél?  

- Nem, ez jó erős szalmából van, sárral összegyúrva, ezt nem tudja elfújni a szél, meg a farkast is megállítja. De farkas ellen ott a Fickó. Amilyen erős, két farkassal is elbánik. A mi házunknak csak két ellensége van.

- Mi az, Tatus?

- Az egerek, meg a víz.

Igen a víz, és már negyedik napja esett. Az út menti árkok már nem győzték a sok vizet, a sáros lé apró patakokban csordogált a kertek felé, hogy előbb kis tócsákban, majd nagy tavakban gyűljön össze a  laposabban fekvő helyeken. A föld már nem bírt belőle többet magába szívni, inkább megágyazott neki, ringatta, fodrozta, gyűjtögette, aztán hagyta, hogy dagadjon, és az emberek ellen forduljon. Előbb a veteményest árasztotta el, csak a  babkarók végei látszottak, később a szántót tizedelte, aztán bekúszott az ólak közé, a virágoskertbe,  és már a házak köszöbét nyaldosta. Egyre csak esett.

Éppen csak felsorakoztak külön sorban a fiúk, külön a lányok. Még el sem kezdődött a tornaóra, amikor az iskola igazgatója belépett a tornaterembe. Magára erőltetett nyugalommal szólt a gyerekekhez,  a közelben lakókat hazaküldte, a távolabbról bejárókat egy napközis terembe irányította. Máskor ezt a bejelentést kitörő örömmel fogadták volna, de most  mindenki érezte, hogy baj van, valami rendkívüli dolog történt. Kisgergő odalépett az igazgató bácsihoz.

- Én is szeretnék hazamenni. Mehetek?

- Jobb volna, ha te maradnál, fiam! A patak kilépett a medréből, nem tudjuk még, hogy mennyire járható felétek az út. Menj inkább fel a napközibe! - mondta az igazgató bácsi és már fordult is ki, hogy szóljon a többieknek is.

Kisgergőt elfogta a nyugtalanság. Nagyapja otthon, egyedül a házban, a szalmaházban, aminek ellensége a víz, az meg csak jön megállíthatatlanul. Nem, nem maradhat, gondolta, mindenképpen mennie kell. A folyosó egyik fordulójában otthagyta a többieket és a kijárat felé vette az irányt. Az iskola udvarán emberek gyülekeztek. Gumicsizmásan, esőköpenybe burkolózva, izgatottan tárgyalták a fejleményeket. A polgármester éppen arról beszélt, hogy hamarosan jönnek a traktorok a homokkal, a zsákok már a helyszínen vannak, térképen mutogatta, hol a legkritikusabb a helyzet. Próbálta csoportokba rendezni a férfiakat, utasított itt, nyugtatgatott ott, amikor egy apró emberkére lett figyelmes.

- Gergő, hova ilyen sietősen? Menj szépen vissza az iskolába, vagy várj csak! Eriggy inkább Kató nénihez, nem kell most láb alatt lenned!

- Haza kell mennem! - pityeredett el a kisfiú - Tatus otthon van egyedül. Szalmaház. Víz, jön a víz. Ellenség.

- Miket zagyvál itt ez a gyerek? - szólt  mérgesen valaki a hátsó sorból - Semmi értelme az egésznek!

- Hagyd el, Pista! Ne bántsd a fiút! - szólt egy másik férfi - Kinn lakik az öreg Gergellyel az Akácos tanyán.

Az ám, az Akácos tanya. Az is a patak útjába esik, és bizony egy ember nem ember, ha a vízzel kell harcot vívni, tudta ezt mindenki. Azt kalákában kell megfogni, összefogva, de hát a falu mégiscsak fontosabb, mint egy vályogház az Akácoson, még ha az az öreg Gergely háza is. De a gyerek, az a kis árva, mi lesz velük, ha elviszi a fedelet a fejük fölül a víz? Végül a polgármester oldotta meg a dolgot.

- Tanár úr! Menjen ki Gergővel, nézzék meg, mi van az öreggel. Telefonáljanak, ha homok, vagy ember kell. Az öreg telefonja biztosan nem működik, mobil van magánál?

A közelben ácsorgó nagyfiúk közül bátortalanul jelentkezett valaki, éppen a Pista idősebbik fia, a nyolcadikos.

- Mehetek én is? Én is tudnék segíteni.

A tanár előbb az apjára nézett, aztán amikor az rábólintott, ő is beleegyezett, hogy magával viszi.

- Én is! Én is! Én is! - jelentkeztek még egy  páran a kamaszok közül, és az apák büszkén engedték útjukra fiaikat.

Közben a tanyán az öreg minden erejét összeszedve küzdött a vízzel. A házat ugyan még nem fenyegette az ár, - az kicsit magasabban feküdt, mint a tanya többi része -  de az udvarban  tengernyi víz gyűlt össze, az ólakat már térdig ellepte a sáros lé, a pincébe nem lehetett lemenni, és egyre csak esett. Előbb a baromfiakat menekítette ki, egyesével vitte fel őket a padlásra. Minden forduló után megállt, hogy erőt gyűjtsön, a tenyerét az oldalára szorította, mélyeket sóhajtott, elhessegette a színes karikákat a szeme elől, aztán ment újra és újra. A kecskéket és a disznókat fogta, és elvitte a kis dombra, túl a kerten, a szőlők felé eső oldalon. Hevenyészett karámot is kerített köréjük A kutyát szabadon engedte, úszhasson, ha mégis odaér az ár. A kismacskát feltette egy fára, a gyerek ruháit, apró dolgait egy lepedőbe csomagolta és felkötötte a mestergerendára. Teljesen kimerült, mire végzett, gondolta lepihen egy pillanatra, hogy kifújja magát, mielőtt próbál valami elfolyást ásni az egyre növekvő víznek.  Csak úgy ruhástól dőlt le az ágyra, csak egy pillanatra, hogy enyhüljön a fájás a mellkasában, hogy a veríték felszáradjon csatakos ruháján. Legalább a veríték, ha már úgyis esik az eső.

Így találtak rá. Az ágyban fekve, kimerülve, ruhástól.

Mire egy hét múlva hazajött a kórházból, minden a helyén volt. A patak szelíden csörgedezett a medrében, a macska elnyúlva napozott az eresz alatt, a tyúkok a kertben kapirgáltak, a kecskék épp a bástya tetején bóklásztak, és a Gergő gyerek ott várta a kutyával az úton.