Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s a szegény embernek három
fia. Ennek a szegény embernek csak egy kicsi kertecskéje volt, de ebben a kicsi
kertben olyan szép rózsák termettek, hogy aki látta, megcsudálta. Volt ebben a
kertben egyéb virág is, olyan, amelyiknek az illatja hat mérföldre terjedt,
olyan is, hogyha valaki hozzányúlt, megcsendült, s csengett, mint az
aranycsengő…
Nagy-nagy szeretettel gondozta a szegény
ember a virágait. Locsolgatta, kapálgatta, nyesegette őket, hogy szép erősek
maradjanak. Esténként kiült fiaival az öreg diófa alá, és mosolyogva legeltette
szemét csodálatos kertecskéjén. Pompázott is ott minden virág, messze földről a
csudájára jártak. Egy alkalommal még maga a király is eljött, hogy gyönyörködjék
a szegény ember csodakertjében.
A fiait is úgy nevelte, hogy szeressék és
gondozzák a virágokat, hiszen más örökséget úgysem tud adni nekik, hiszen a
virágokon kívül egyebe sincs. A két idősebb fiú csak ímmel-ámmal segített az
apjuknak, szívesebben mentek játszani a pajtásaikkal. Sokszor egész délutánra
elmaradtak. Egyedül csak a legkisebb fiúra támaszkodhatott.
A szegény ember tudott egy titkot, amit
nem mondott el a fiainak, mégpedig azt, hogy a virágok csak addig illatoznak,
addig pompáznak és csilingelnek, amíg körülöttük szeretet lakik, de úgy
gondolta, a fiúk még túl kicsik ahhoz, hogy megértsék. Ezért aztán említést sem
tett a dologról, csak igyekezett, hogy a kis családban mindig békesség és
szeretet tanyázzon.
Nem is volt ezzel semmi baj. Éltek
békességben, tisztes szegénységben, hanem egyszer a szegény ember
megbetegedett. Ágynak esett szegény öreg, nem tudta gondozni féltett kincseit.
Feküdt az ágyban szomorúan, gondolkozott erősen, hogy mitévő legyen, aztán csak
magához hívatta a fiait.
- Drága fiacskáim! Látjátok, a betegség
levett a lábamról, nem tudom gondozni a virágaimat, pedig a kert a mi
gazdagságunk. Kérlek benneteket, viseljétek gondját a kertnek, mintha én is
veletek lennék!
Fogadkoztak is a fiúk, hogy így, meg úgy,
bízza csak rájuk az apjuk, nem lesz ott semmi hiba, de alig értek ki az ajtón,
máris futottak játszani a pajtásaikhoz. A locsolás ráér később is, gondolták,
de a játék az most fog jól esni. Szépen rájuk is esteledett.
Lassan besomfordáltak a házikóba, gyorsan
lefeküdtek aludni, nehogy a szegény embernek számot kelljen adni, mit végeztek
a kertben, mert ők bizony a kertről alaposan megfeledkeztek.
Másnap reggel megint maga elé hívta a
szegény ember a fiait.
- Drága fiacskáim! Látjátok, a betegség
levett a lábamról, nem tudom gondozni a virágaimat, pedig a kert a mi
gazdagságunk. Kérlek benneteket, viseljétek gondját a kertnek, mintha én is
veletek lennék!
Most is fogadkoztak, ígérgettek, de amint
a ház elé értek, arra gondoltak, hogy egy órácska játék biztosan nem árthat a
munka előtt. Bár, a kisebbik fiú nem akart velük menni, de akkor meg a nagyok
anyámasszony katonájának csúfolták, így ő is velük tartott. Hamar rájuk
esteledett. Hazafelé aztán egymásnak estek. Mindegyik a másikra fogta, hogy nem
figyelte az időt, hogy nem szólt, hogy menni kellene, da akkor már nem volt mit
tenni.
Harmadnap még mindig beteg volt a szegény
ember, szólította hát a fiait.
- Drága fiacskáim! Látjátok, a betegség
levett a lábamról, nem tudom gondozni a virágaimat, pedig a kert a mi
gazdagságunk. Kérlek benneteket, viseljétek gondját a kertnek, mintha én is
veletek lennék!
Nem szólt a három fiú semmit, csak
lehajtott fejjel kisomfordáltak az ajtón. Hát, amit ott láttak, azt nem kívánom
egyikkőtöknek sem. A virágok a földön feküdtek, egyik a másik hátán,
összetörten, szomorúan, kiszáradva.
Hej, megijedtek a fiúk! Mit fog szólni az
apjuk, hogy hagyták kiszáradni a kertet! Gondolták, világgá mennek, mert ezt az
apjuk sohasem fogja megbocsájtani. A két idősebb el is indult egyenesen a
templom felé, ott aztán a játszótérnél tovább nem is jutottak, de legkisebbik ment
egyenesen a mezőnek, hogy aztán onnan elbujdosson az erdőbe.
Ment, mendegélt, míg egy öreg tölgyhöz
nem ért. Olyan messze volt már, hogy a templomtoronyból is csak a kereszt
látszott, amikor nagy sírva leült egy kicsit pihenni. Neki volt keseredve, hullott
a könnye, mint a záporeső. El is aludhatott, mert egyszer csak azt érzi, hogy
valami böködi az oldalát. Hát, egy őzike volt az. Még csak akkor ámult el a
fiúcska, amikor az őzike megszólalt:
- Miért szomorkodsz, kisfiú? Miért itatod
ennyire az egereket?
A kisebbik fiú elmondta tövéről hegyére a
történteket, az apja betegségét, a játékot, a veszekedést.
Hanem erre jót kacagott az őzike.
- Hát csak ennyi a baj? Itt van három
szőrszálam, simogasd meg vele a testvéreidet, a virágokat, majd az apádat, aztán
rendbe fog jönni minden. Tudod kisfiú, ki kell békülnötök, mert a virágok csak
akkor gyógyulnak meg, ha a házatokba békesség költözik, és szeretet.
Úgy is tett a kisfiú. Hazament, hazahívta
a testvéreit, elmesélte a csudálatos kalandját az őzikével. Megsimogatta őket a
szőrszálakkal, aztán összeölelkeztek. Közösen megkapálták és meglocsolták a
kertet, és együtt mentek az apjuk elé, hogy bocsánatot kérjenek, amiért
szófogadatlanok voltak.
Alig hogy végeztek a mondókájukkal, a
fiúcska megcirógatta az szegény embert is a szőrszálakkal, az csak fogta magát,
felkelt az ágyból egészségesebben, mint valaha.
Lássatok csudát! Amint kiértek a ház elé,
a kert a régi szépségében pompázott. Mind ott kellette magát a rózsa,
illatoztak és csilingeltek a virágok.
A szegény ember és a fiai pedig éltek
békességben és szeretetben, amíg meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése