A Tölgy és a Ciprus

„És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:

Mert templom oszlopai távol állnak egymástól,

És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.”

                                               /Kahlil Gibran/

Mindketten ifjak voltak, amikor egymásba szerettek. Az erős Tölgy és a törékeny Ciprus. Nem volt boldogabb náluk a föld kerekén, naphosszat nem tudtak betelni egymás közelségével. A Ciprus csodálta a Tölgy erejét, délceg termetét, egyre lombosodó koronáját. Szemét sokáig nyugtatta a lomb közé fészkelő madarak játékán, hallgatta a koncertjüket. A Tölgy szerette kedvese törékenységét, kecses ívű törzsét, szerette, hogy gondoskodhat róla, óvhatja, féltheti.

Szinte tökéletes volt az összhang a két szépséges fiatal között. Gyermekeik születtek, felnevelték, útjukra bocsátották őket. Telt, múlt az idő. Napra nap és évre év. A Tölgy ereje teljében még robosztusabb lett, mint ifjonti éveiben, a Ciprus viszont azt vette észre, hogy egyre nehezebben vesz levegőt. Levelei megfonnyadtak, ágai elvékonyodtak, gyökerei meglazultak. Egy nap sóhajtva így szólt a Tölgyhöz:

- Úgy szeretném látni a napot, Kedvesem! Olyan jól esne, ha a napsugarak játszadozhatnának a leveleimen, ha megmelengetnék az ágaimat. Nem húznád félre kicsit az ágaidat?

- Ugyan Édesem! Még megpörkölődnének azok a gyönyörű leveleid! Inkább még szorosabbra húzom az ágaimat, nehogy megégessen a sugaraival! – szólt a Tölgy, és még nagyobb árnyékot volt a Ciprus fölé.

Pár nap múlva eleredt az eső. A kis Ciprus sóvár szemekkel nézte a kövér esőcseppeket, szomjazta a vizet, szeretett volna fürödni a hirtelen jött égi áldásban. Félénken megkérte hát a Tölgyet:

- Kedvesem! Nem engednél egy kis esőt az én leveleimre is? Tudod, mennyire szeretem a finom, langyos tavaszi vízcseppeket! Kérlek, hadd fürödjek egy kicsit!

- Édesem! Ártalmas az a Te törékeny leveleidnek! Bújj inkább még közelebb hozzám, nehogy valami bajod essen, meg ne fázz ebben a változékony időben! – válaszolta a Tölgy atyáskodóan.

Aztán lágy szellő cirógatta a leveleket, játékosan ki-be bujkált a Tölgy ágai között, meglebbent itt, befurakodott ott. Kellemes játék. A Ciprus is játszani vágyott a széllel. Még egy kísérletet tett:

- Drága Tölgy! Olyan jól esne egy kis játék. Engedd meg kérlek, hogy a szellő kergetőzzön a hajamban, hogy ki-be szaladgáljon az ágaim között, hogy cirógasson és simogasson!

- Ugyan Drágám! Nem vagy már gyerek! Mire való az ostoba játék? Komoly nő nem játszadozik az ostoba széllel!

A Ciprus szomorúan kémlelte az eget, de eleget tett a kérésnek, csak magában sóvárgott a napfény, az eső és levegő után. Egyre gyakrabban érezte, hogy nem kap levegőt, hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába. Szerette a Tölgyet, felnézett rá, de egyre inkább érezte, hogy kedvese megfojtja szeretetével. Napfényre vágyott, a szellő játékára a leveli között, madarak fészkére az ágai menedékében, esőre, erős gyökérre, ami csak az övé, a sajátja. Magasabbra vágyott, de tudta, hogy a Tölgy árnyékában ágai nem nőhetnek az égig.

A következő tavaszon csak senyvedő, sárgás levelekkel ékesítette magát, nem csacsogott, nem nevetett, csak bánatosan és sóvárogva kémlelte a tájat. Egyre kevesebbet beszélt, mosolyogni is elfelejtett. Csak sóhajtozott napestig, ágait lógatta, szomorkodott.

- Orvost hívok!- szólt kétségbe esetten a Tölgy! – Orvost hívok, hogy meggyógyítson, nem számít, mibe kerül! Ha Te nem leszel, én is elpusztulok, hiszen annyira szeretlek!

Ostoba Tölgy!  Nem orvos kell ide! Hát nem tudod, hogy a szeretettel ölni is lehet?