Tanuld meg, Lányom, a vantól
sohasem kell félni! Félni csak a nincstől kell! – mondta nagyanyám, miközben
minden ellenkezésem ellenére egyre csak pakolt a kosaramba mindent, ami a keze
ügyébe került.
Főzetre való babot, zserbóra elég
dióbelet, pár darab tojást a szomszédasszonytól, két almát, egy aprócska tököt,
céklát, zeller zöldet, kaktusz hajtását, tulipán hagymáját, és még ki tudja mit
nem, csak adhasson, csak vihessem, mert ott a városi házban úgysem terem.
Dolga végeztével leült, állát a
botjára támasztva elmereng. Panaszolja, hogy újabban vérzik az orra, de
orvoshoz nem megy. Haragszik rá. Az valamilyen aprósággal magára haragította
vagy tíz éve. Azóta csak akkor látja, ha elmegy a ház előtt.
Lábához dörgölődzik a macska, lenyúl hozzá,
kezét a fejére teszi, az belesimul az öreg kézbe. A konyhában ég csak a tűz,
majd este gyújt be a szobába, mert kevés az aprított fa. Meg minek is, jól
elvan a konyhában.
- Nincs itthon semmim! –
szabadkozik szégyenlősen - Mivel kínáljalak meg benneteket? – és már megy
megint, keres és talál. Néhány szem nápolyi, valamelyik szomszéd hozta, pohár
bor, azt meg talán valamelyik gyerek. Ö nem él ilyesmivel, majd este tesz fel
egy kis csipketeát, aztán tévézés közben eliszogatja. Akkor majd morzsol egy
kis kukoricát is, vagy diót tör az ünnepekre.
- Jövőre nem szántatom fel a
kertet - sóhajtja alig hallhatóan, kicsit lehajtja a fejét, kifújja az orrát,
mintha náthás lenne, pedig csak siratja az egyre fogyó erejét, a fiatalságát.
Hamar összeszedi magát. Újságolja
a kutyát.
- Morzsinak hívom. Kell ide
nekem, mert soha nem tudhatja az ember. Annyi mindent hallani a faluban.
Nézem a kutyát, jobban fél, mint nagyanyám,
apró bohóc, de az Övé. Legalább nem lesz annyira egyedül.
Mutatja a hűtőt. Tele van. Nem
kell érte aggódni, tud vigyázni magára. Csak az orra vére ne folyna.
- Máris mentek? Olyan ritkán
jöttök – kesereg sóhajtozva - Szólj az öcsédnek is, hogy várom, már megrendeltem
neki a süteményt a Jolánkánál. Amelyik úgy ízlett neki múltkor. – És mozdul, ölel,
és búcsúzik. Minden alkalommal utoljára és örökre. A tornácon elosztja a
virágokat, melyiket ki örökli, ha eljön érte a kaszás. Még beleénekel a múltba:
- Hogy is volt? Rossz a Jézus kis
csizmája, rossz a ködmöne… - csicsergi angyali hangon - Emlékszel, mennyit énekeltük a dunna alatt!?
Elmorzsolunk egy-egy
könnycseppet, megígérem, hogy hamarosan jövök újra. Aztán csak áll a ház előtt
a botjára támaszkodva, mellette a kutya és a macska, és integet könnybe lábadt
szemmel, amíg a kanyar el nem nyeli az autót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése