Világbéke

Délelőtt még a Világbékéről beszéltél.

Na, jó, ez azért kicsit túlzás, de emlékszem, ahogy emelkedett hangon szónokoltál valamiféle faji és vallási egyenlőségről, meg arról, hogy a te szemedben minden ember egyforma, csupán csak annyi a dolga, hogy betartsa a számodra olyan fontos társadalmi normákat és törvényeket, eleget tegyen az elvárásaidnak. Ne lopjon, hazudjon, ne öljön embert, ne cigizzen a lépcsőházban, és pórázon sétáltassa a kutyát.

Azt mondtad, ha ugyanazt a nyelvet beszéli, ha büszkén vallja magyarnak magát, akkor nem számít, hogy milyen a bőre színe, hogy templomba jár-e, vagy a pártszékházba.

Egészen belemelegedtél.

Arra is jól emlékszem, hogy mennyire szégyelltem magam akkor. Azt gondoltam, hogy itt ez a nagyszerű ember, és mennyire sajnálom, hogy én nem tudok hozzá hasonlóvá válni. Úgy gondoltam délelőtt, hogy talán rossz volt a neveltetésem, vagy a génjeimmel van probléma, vagy a szocializációm lehet a hibás, de leginkább biztosan saját magam.

Aztán délután lenyírtad a füvet.

Milliméterre pontosan az ablakaid alatt, egy centivel sem többet, pedig az egész zöld terület alig volt pár négyzetméter.

Nem szóltam akkor, de magamban hálát adtam a sorsnak, hogy én képtelen lennék ezt tenni azzal a szép zöld gyeppel, még akkor sem, ha a lusta szomszédasszony - szerinted csak segélyért tud sorba állni, meg halomra szülni a gyerekeket, akinél már az áramot is kikapcsolták, de hál’ Isten hamarosan kilakoltatják -  egész nyáron rá sem néz.

Azon a két percen és tízforintnyi áramon mégsem múlhat a Világbéke. Vagy igen?