Másféleség

Egy írás, legyen az próza, vagy vers megítélése szubjektív dolog. Ami az egyik embernek tetszik az egy másik emberből ellenérzéseket válthat ki. Ritkán akad, hogy egy műre minden olvasó azt mondaná, hogy ez igen, ez tökéletes. De tulajdonképpen nincs is ezzel semmi baj, ettől olyan szép és változatos a világ. Mi, emberek, hál’ Isten, különbözőnek teremtettünk. Különböző szemlélettel, más és más értékrenddel, és látásmóddal. Különböző dolgokat tartunk fontosnak, szépnek, vagy éppen csúnyának és haszontalannak.

Gondolj csak bele! Milyen unalmas lenne a világ, ha minden embernek ugyanazok a dolgok tetszenének, mindenki ugyanúgy öltözködne, ugyanazokat az ételeket enné, ugyanazokat a könyveket olvasná, és sorolhatnám a végtelenségig. Attól a pillanattól kezdve nem embernek hívnának bennünket. Robotok lennénk, uniformizáltak, szürkék, kiszámíthatóak, behatároltak és unalmasak.

Karácsonyi menü

- Aztán, Ides – mert így szólít engem nemes egyszerűséggel, szerelmetes elsőszülöttem – gondolkoztál már a karácsonyi menün?

         Nos, kicsit arcul csapott a kérdés, ezt már most az elején le kell szögeznem, mert bizony még az ajándékok vásárlásának is csak hellyel-közzel álltam neki, nemhogy a karácsonyi menü összeállításának. Eddig a pillanatig amolyan Pató Pálosan viszonyultam a kérdéshez. Van még idő, rengeteg! Különben is annyi más, sokkal fontosabb dolog köti le az ember lányának figyelmét, hogy a fenébe jutna idő ilyen másodlagos problémákra, mint karácsonyi menü? Ezt persze nem köthettem gyermekem orrára, még megingatnám abbéli hitében, hogy egy gondos és szerető családba született, inkább bebújtam a hóna alá, - simán beférek, még egy kicsit ágaskodnom is kell - szorosan magamhoz öleltem, és mézesmázos búgással, - amit csak az anyák tudnak- feltettem a költői kérdést.

         - Aztán mit ennél, kisfiam? – persze ez sem volt minden hátsó szándék nélküli, mondhatnám úgy is, hogy kipattant az isteni szikra, mi lenne, ha a gyerek kiokoskodná, mit tegyek az ünnepi asztalra. Ez duplán jó. Nekem nem kell gondolkodni, ő meg azt ehet, amit szeret.

A válasz nem is váratott magára sokáig.

- Mi lenne, ha főznél egy kis nyaklevest? – Imádom ezt a gyereket!

- Ennél mi sem egyszerűbb – mondtam, holott nagyon is tudtam, hogy a jó kis pulykanyak levesre gondol – még recept sem kell hozzá, tudom fejből a hozzávalókat. Végy egy kotnyeles, feleselős, anyaszomorító elsőszülöttet. Ez megvan, még boltba se kell menni. Aztán végy egy agyonhajszolt, kialvatlan, ideges idesanyát. A kettőt zárd össze egy konyhába, adj a gyerek szájába hülye kérdéseket, az anyát borsozd és paprikázd meg, főzd őket lassú tűzön egy valóvilágnyi ideig, és máris kész a nyakleves. Ugye milyen egyszerű? Egyre azonban nem árt figyelni. Csak és kizárólag forrón tálalható, mert a hideg nyakleves elveszíti nevelő értékét.

Alig, hogy ezt egy – De, Ides! – kíséretében megbeszéltük, máris jön a következő kívánság. Istenem, gondoltam, csak nehogy három legyen, mert azt nem élem túl!

- Süthetnél mézeskalácsot, az is olyan régen volt!- nyom egy cuppanós csókot az orcámra a gyerek, hogy még véletlenül se jusson eszembe tiltakozni. Nem is tettem, de lelki szemeim előtt azért megjelent az a néhány évvel ezelőtti karácsony, amikor utoljára mézeskalácsot sütöttem. Tészta bedagaszt, kiszaggat, kisüt. Hatalmas mennyiség. Két nap díszítettem őket cukormázzal, éppen, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Fémdobozba zártam, aztán jól eldugtam, nehogy idő előtt elfogyjon, és ne legyen mivel megkínálni a vendégeket. Aztán, amikor eljött karácsony napja, szépen tálra tettem az én gyönyörűségeimet és jó háziasszony módjára kínálgattam.

- Tessetek már, vegyétek, házi! Én sütöttem. – Valósággal rávetette magát a rokonság a szemre való, díszes sütikékre, de az első harapás után valahogy elfogyott a lendület. Naná, hogy csak én nem vettem észre semmit. Még az sem keltett gyanút, hogy csak egyet-egyet vettek a mézesből, pedig olyan szívesen kínáltam, mégsem akadt senki, aki repetázott volna.  Igazán  akkor sejtettem meg, hogy baj van, amikor a vendégsereg után takarítani kezdtem.  Egymás után kerültek elő az én szívecskéim és csillagocskáim hol egy díszpárna alól, hol a virágcserép mellől, de találtam belőle a varrókosárkámban is. Na, gondoltam magamban, ezt nekem is meg kell kóstolnom, hogy tudjam, mi a probléma, de, hogy őszinte legyek, pont ez nem sikerült. Olyan kemény volt az az átkozott puszedli, félő volt, hogy első utam  majd a fogorvosomhoz vezet közvetlenül az ünnepek után.

Sebaj, ha már így esett, szerzünk egy jó kis napot a kutyáknak! Anyámékhoz készültünk éppen, fel a hegyre. Összepakoltam hát a sütemény maradékát, aztán amint odaértünk, szétosztottam a két kutya között. Azt az örömet látnotok kellett volna! Egyik jobban dörgölőzködött, mint a másik, farkukat csóválták, körbetáncoltak. Ezeknek aztán érdemes fáradni, gondoltam magamban és jóleső érzéssel hajtottam álomra a fejem. Igen ám, de jött a reggel! Apám ébresztett.

- Gyere ki gyorsan! Ezt meg kell nézned! - mondta nevetve. Úgy, ahogy voltam, pizsamásan mentem utána csodát látni. Őzikékre számítottam, egy eltévedt rókára, mátyásmadárra, mert ilyeneket szokott mutogatni nekem az apám, de ami fogadott, még a rémálmaimat is felülmúlta. Az ajtó előtt, a verandán ott sorakoztak azok a gyönyörű, karácsonyi mézeskalács figurák félig összerágva. A kutyák, amint megláttak, beóvatoskodtak a házaikba, amit csak nagyon ritkán tettek meg maguktól, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe nézniük. 

         Ez a gyerek meg mézeskalácsot kíván. Nem tudom, jó ötlet-e, de holnap nekiállok. Legfeljebb a kutya menhelyet látogatjuk meg karácsony másnapján. Oda még nem ért el a hírem. Talán.

A tanító

 

- Hát te? Nem megmondtam, hogy maradj otthon? – ölelte magához a bozontos kutyafejet – Minek jöttél utánam? Menj haza, Foltos! – a kutya nem mozdult – Hallottad, mit mondtam? Futás haza! – csapott a kutya hátára a gyerek.

Abban a pillanatban látta meg az öreget. Állt a fa mellett, levett kalappal és őt nézte. Őt meg a kutyát.

- Látod, mit csináltál? – lökte el magától a fiú a kutyát, miközben le sem vette szemét az öregről – Megmondtam, hogy ne gyere utánam! Mindent elrontasz nekem! Maga is! – fordult az öreghez – Jobb dolga nincsen, mint utánam koslatni? Hagyjon engem békén!

- Gili, fiam! Az egész falu téged keres! Az anyád is rí, az apád meg tör-zúz haragjában. Gyere haza! Hova mennél? Itt van neked az otthonod!
- Én oda többet nem megyek! – szólt indulatosan a fiú – az nem otthon!
- Nem értem én ezt, fiam! – ült a gyerek mellé az öreg - Mi történt ott a konyhában? Te egy jóravaló gyerek vagy. Apád, anyád összetehetné a kezét, hogy ilyen fia van, aztán egyszer csak beleindulsz a nagyvilágba. Még a Foltost is ott hagytad volna, ha nem indul utánad. Miért, Gili?

- Nem mondhatom el – szorította össze az öklét dacosan Gili. Aztán mégis meggondolta magát Kényelmesen leült az almafa alá, hátát a fa törzséhez döntötte, szórakozottan a kutya fülével kezdett játszani. Az öreg mellételepedett, hosszasan nézte a határban szárba szökő búzát, aztán bátorítóan a gyerek vállára tette a kezét.

- Tudja, az iskolában kezdődött.

- Szeretsz iskolába járni. Jól is tanulsz.

- Szerettem, amíg a Gyuri bácsi át nem vette az osztályt. Azóta semmi sem volt a régi. Próbáltam jó lenni, de csinálhattam akármit, mindig oda lyukadt ki, hogy minden rosszaság tőlem ered. Kezdetben csak az apámra fogta.

- Az apádra?

- Igen, azt mondta, hogy mit várhat az ember egy kocsmatöltelék fiától.

- Hát, szó, ami szó, apád nem egy otthonülő fajta.

- Akkor sincs joga azt mondani, nem igaz?

- Mi történt aztán?

- A fiúk is csúfolni kezdtek. Összesúgtak a hátam mögött. Azt mondták, hogy az anyám jobban tenné, ha inkább az apám után nézne. Meg, hogy ne menjek haza, mert megzavarom a Gyuri bácsit. Főleg az egyik, a Kaposi Bence, az mondott anyáról csúnyákat. Megvertem. Vérzett az orra. Erre az igazgató bácsi hazaküldött. Pedig én csak megvédtem az anyukámat – zokogni kezdett – Senkinek nem engedem, hogy bántsa az anyámat!

- Korábban értem haza. Nyitva volt a konyha ajtaja. Bentről hangokat hallottam. Az anyám hangját. Mintha valaki bántaná. Nem tudtam, mit tegyek. Az anyám bajban van, és nekem meg kell védenem. Hátramentem, felvettem a lapátot az ól mellől. Amilyen halkan tudtam, belépem az ajtón. Benn a heverőn feküdt az anyám, felette egy férfi. Akkor felemeltem a lapátot és fejbe vágtam. Felordított. A hangja ismerősnek tűnt. Az anyám sikított, én meg újra ütöttem. Akkor felém fordult…
- Jól van fiam, mondd csak! Megkönnyebbülsz.

- Akkor láttam meg. A Gyuri bácsi volt az. Érti? A Gyuri bácsi!

Aztán eleredt az eső

Ma esős, szomorú reggelre ébredtünk. Az ilyen időben semmihez sincs kedve az embernek. A napi rutin, a kötelező dolgok elvégzése után arra gondoltam, körülnézek a gépemen. Nem gondoltam kincsekre, csak néhány régi képet néztem sorba, túl sok van már a gépen, ritkítani kellene, vagy átnézni, lehet-e vele valamit kezdeni. 

Találtam is néhány feledettet. Akkor bújt belém a kisördög. Vettem néhány semmit mondót és elkezdetem vacakolni velük. Semmi határozott szándék, csak lássuk, miből lesz a cserebogár.

A múlt héten hazautaztam a szüleimhez. A hegyen laknak, ahova egy mélyút vezet. Egyik oldalon bástya, másik oldalon akácos. Soha ennyi pókhálót nem láttam, mint azon a napon. Reggel esett néhány csepp eső, így jótékony vízcseppek tették még érdekesebbé a pókháló szövevényét.

Kezembe akadt még egy régi naplemente. Kicsit homályos, kicsit sok volt rajt a fekete. Miért ne lehetne, gondoltam, úgy vágni, hogy csak a lényeg látszódjon. Valami sejtelmes homályosságot adni neki, ami fokozza a hangulatot? Az eredmény fotós szemmel nem lett túl jó, de ha a másik szememmel nézem, határozottan kedvemre való. 

Ezekről a nyújtottan vágott képekről aztán eszembe jutott a minapi vihar. Késő este érkezett, feketébe vonva mindent, Aztán két felvonás között a nap kidugta kicsit a sugarait, megfestve néhány vékonyabb felhőt, fityiszt mutatva a borongós viharnak. Ezen a képen nem változtattam, ezt már akkor is így vágtam, amikor elkészült.

Aztán itt van egy másik. A szeretett gyirmóti táj. A zöld és a kék színei. Soha nem lehet megunni. Emlékszem, futni mentem a hídon túlra. Szikrázóan sütött a nap, bárányfelhők terültek el lustán a Holt-Marcal fölé. A béke szigete. 

A következő képre nem emlékszem. Nem tudom pontosan hol készült, azt sem, hogy milyen körülmények között. Vihar készült, az biztos, talán kocsi ablakából lőttem. Minden esetre megvágtam az amúgy jellegtelen képet, és ez lett belőle. Ki-ki döntse el, jót tett-e neki. Tudom, ehhez jó lenne látni a kép eredetijét is. Ezzel nem untatnak.

Ennyit mára az én esőnapos takarításaimból és felújításomról. A következő esőnapon újra jelentkezem 

Kenyér

Kenyeret sütöttem.

Csak úgy, passzióból. Nem azért, mert messze a bolt, vagy éppen zárva van, és nem gondoskodtunk előre a mindennapi betevőről. Nem is valamiféle betegség miatt, ami esetleg speciális diétát kíván. Nem. Egyszerűen csak ki akartam próbálni, milyen az igazi, adalékanyagoktól mentes, házikenyér.

Bevallom, vájt teknőm nincs, ma már nem jár a házaló cigány, akitől vehetnék süldő kakasért, mint annak idején a nagyanyám. Szakajtóm sincsen, sem kovászom, de még csak kemencém sincs az udvar végében. Hajnalban sem keltem, hogy venicsével izzó vörösre fűtsem a búbost, hogy aztán az izzó parazsat a szélére húzva, hosszú lapáttal vessem a mélyére a kereszttel rajzolt szakajtóban kelt kenyeret.

Én már csak így, modern módra, apró adagban sütöm az életet.

Az élesztőt tejjel futtatva, mikróban lisztet langyosítva, kézzel püfölve, magokkal megszórva, olajjal locsolva, műanyag kelesztőben duplára dagasztva, jénai tálban formázva, légkeveréses sütőben sütve, kis ablakon figyelve, az illatot mélyen a tüdőmbe szívva.

Csak úgy, passzióból.

Sárkányos

Azt mondod, sárkány vagyok. Nem is akár milyen, hanem házi.

Én nem tudom, milyenek a házisárkányok, de ha szabad megjegyeznem, akkor én szívesebben hívatom magam boszorkánynak, arról legalább van némi kis fogalmam. Mert valljuk be őszintén, nem árt, ha tisztában van az ember az elvárásokkal.

Boszorkányos ügyességgel keverem például a rántást, miközben fél kézzel mosogatom a poharakat, aztán teregetek, felmosok, kivasalok pár pólót, lefényképezek néhány katicabogarat, meglocsolom a virágokat, pogácsát sütök, szendvicset csomagolok, port törölök, elszaladok a boltba, sorba állok a postán, elhessentem a macskát.

Mit csinál ezalatt egy házisárkány? Zsörtölődik talán, hogy a gyerek már megint nem mosogatott el maga után, valaki a zsebében felejtett egy papírzsebkendőt, így most tiszta szösz az összes fekete ruha, hogy soha senki nem viszi ki a szemetet, nem mossa ki a fürdőkádat, hogy kecsöpös lett az új terítő, valaki behozta a szőnyegre a sarat, elfogyott a tejföl, pedig az feltétlenül kell a főzelékbe?   Lehet, hogy nem is ezek a dolgok idegesítik? Talán a számlák az asztal sarkán, vagy a főnök hülye beszólása, vagy egyszerűen csak fáradt, mert a munkából szalad a munkába, hogy aztán otthon szomorúan vegye észre, hogy nélküle megáll a világ?

Hívj inkább boszorkánynak, és vigyázz rám, hogy ne legyen belőlem sárkány. Se hétfejű, se házi, mert egyik sem lennék szívesen.

New York, Nyújork …

Az esélytelenek nyugalma.

Hajnali ébredés, várakozás a peronon. Hideg kezével fojtogat a reggel.

Gondolattalan utazás. Szürke párába vesznek az elsuhanó városok.

Olvasnék, de a betűk megmakacsolják magukat. Egyesével vonulnak ki az ülések közötti térre, aztán befurakodnak a szomszéd újságjába. Hagyom őket.

Érkezés.

Unott arcok az aluljáróban. Vattakabátjában, falnak dőlve szundikál egy hajléktalan.

Találkozás.

Egymásba vágnak a szavaink. Sok a mondanivaló.

Robog velünk a busz. Nem látunk a tájból semmit. Nem is érdekes. Egymásra figyelünk.

Az ellenőr kedves. Mosolyog.

Szép ez a nap.

Duna korzó.

Emlékek ébrednek. Kattog a gép. Az emlékeknek könnyű, jönnek, ha jönni akarnak. Lassan haladunk. Kacsákat nézünk szökőkútnyi vízben. Aztán a kacsák néznek minket.

Bazilika.

Felhőbe kúszik a torony. Jó lenne bemenni. Egy csendes imára.

Az esélytelenek nyugalma.

Zsinagóga.

Tudjuk csak, hogy ott van, de folyton elmegyünk mellette. Nem találjuk.

Van viszont játszótér. Festett házfalakkal. Kacagó gyerekek az alig zsebkendőnyi zöld gyepen.

Kerítés.

Bezár, vagy inkább ki? Jó lenne tudni.

Az utca végén kocsma. Nincs már füst, csak zene, ragacsos padló és önkiszolgálás.

Shrek.

Valami lehetetlenül zöld ital. Generációs különbségek. Valaki azt mondta, ez jó.

Jó a beszélgetés. Az italt félreteszem.

Majdnem egy évi téma vár ránk, rövid az idő.

Blaha.

Alacsonyan röpködő galambok, szemét és kéregetők.

Elbúcsúzunk.

Köszöntelek.

Várunk még valakit.

Oldódik az esélytelenek nyugalma. Valami furcsa hiányérzet van bennem. Talán készülnöm kellett volna.

New York kávéház.

Pompa, gazdagság.

Tisztaság.?

Barátságos fogadtatás. Csendes zug, feszült figyelem.

Újra nyugalom. Nézem az aranyozott mintákat a falon. Nyugati hangulat.

Kapucsínót iszunk. Mézzel. Süteményt majszolunk hozzá.

Nincs internet kapcsolat.

Soha nem volt az írásra négy órányi időm. Nem tudok mit kezdeni vele.

Egyre világosabb, hogy nem véletlen az esélytelenek nyugalma.

Mindenki ír.

Nincs esélyem.

Sokaknak nincs.

Vége.

Ötven írás várja az egy percnyi figyelmet. Sokan hiába.

Talán, ha valami zöldségről írtam volna, vagy valami nagyon ütős és elvont novellát.

New York kávéház.

Csupa pompa. Teltház.

Ezerkettőszáz egy kávé. A többit meg sem mertem nézni.

ű

Vörös szalon.

Irodalmi kávéház.

Ülök az utolsó sorban. A vidéki élet hátránya.

Nagyon irodalmi kávéház. Alig értek belőle valamit. Hiányos a műveltségem.

Téged szórakoztat. Igaz, most nem kellene nevetni. Egy nagyon hosszú versről van szó.

Kiosonunk.

Séta a Keletiig. Ezer éve ismerlek, pedig csak ma találkoztunk.

Az esélytelenek nyugalma.

Nem hiányzik az eredményhirdetés. Reménytelen.

Gyorsvonat.

Fiú kéredzkedik a fülkébe. Egyetemista.

Beszélgetünk.

Generációs különbségek.

Jó ez a semmiről folytatott csevej. Megy az idő. Észre sem veszem a városok fényeit.

Együtt szállunk le.

Ketten indulunk tovább két irányba. Te jobbra, én balra.

Este aztán sokáig peregnek a képek. A fülemben szól a zene.

Itt is New York, ott is Nyújork.

Még mindig tavasz

Hiába rossz idő, kellemetlen hideg, szél és záporeső, a virágokat megtéveszteni nem lehet. Tavasz van, vagy mifene. Tegnap húgomékhoz mentünk Szentivánra. A szomszéd néni háza előtt egy hatalmas, virágba borult cseresznyefa kellette magát. Alig köszöntöttem a ház népét, mentem fotózni. Amíg süt a nap, gondoltam, addig kell megörökíteni a hófehér virágokat. Joli néni sem váratott magára sokáig, gyanakodva méregetett, majd megszólított.

- Mit csinál?

- Fényképezem a virágokat.

- Nem nyúl hozzá?

- Dehogy, csak olyan szépek, muszáj lefényképeznem őket!

- Akkor jó, de azért figyelek! - és nem mozdult, míg be nem mentem a házba. Hiába, a Joli néni már csak ilyen gyanakvó természet.

Azután hátramentem a kertbe. A húgoméknak óriás kertjük van, tele válogatott szépségekkel. Igaz, két évvel ezelőtt a belvíz hatalmas károkat okozott a díszfákban, de azóta újra teljes pompájában zöldell és virágzik fű, fa bokor és virág. Nem tudom biztosan, hogy a következő virágok mifélék, de a formájuk, az alakjuk és a tisztaságuk csalogató.
Talán meggy? Vagy már alma? Legközelebb kiderül...
 

Ezt a furcsa, tulipán szerű virágot sem tudom nevén nevezni, de olyan szépen sütötte a nap, hogy kénytelen voltam megörökíteni. Szeretem az ilyen magányos szépségeket. Annyi báj, annyi finomság van bennük! Ha még a fények is jó szögből érkeznek, akkor érdekes képeket lehet készíteni róluk.

A babarózsa a kerítés túloldaláról hívogatott, - nem a Joli néni felől, az ő szemében csak a haszonnövénynek van becsülete, virágot csak magáért soha nem ültetett - neki kicsit erős volt még ez a kevéske napsütés is, de apró galacsinszerű virágai kiabáltak, hogy fényképezzem már le őket is még mielőtt megfagynának ebben az áprilisi hidegben. 

Vihar előtt - Japánbirs

Vannak, akik szerint a jó képekhez nem kell más, csak egy jó gép, szép fények,  jó szem, és természetesen valami téma. Ha minden adott, akkor még szükség lehet egy jó képkezelőre, mert ugye utómunkára általában mindig szükség van. ezt még a profik is elismerik.Én ennél továbbmegyek. Azt mondom, a jó képhez szerencse is kell, és a tegnapi nap engem igazol.

Hazafelé mentem, amikor észrevettem őket. ( A hosszabb úton, mert szeretek buszozni - ez vicc, de tényleg a falut megkerülő járaton ültem éppen) Egymás mellett sorakoztak. Éppen arra gondoltam, hogy miért nem vettem eddig észre őket, meg arra, hogy milyen jó lenne pár képet kattintani róluk. Igen, az út menti fákról és bokrokról beszélek.

Aztán meg az jutott eszembe, hogy nekem főznöm kell, így biztosan ma elmarad a fotózás. Nem hagyott nyugodni a dolog. Bevallom, némileg elítélendő módon a gázon hagytam a tököt, és fogtam a gépet. Egy életem, egy tavaszom, ezt nekem meg kell örökíteni. Holnaptól rossz időt mondanak, mi lesz akkor a fényekkel?

Sorba vettem valamennyit.Fél óra alatt megfordultam. Alig, hogy hazaértem, ( nem égett le a ház) feltámadt a szél, a napot óriás viharfelhők takarták el, aztán egy fél óra múlva özönvízszerű eső mosta tisztára az utcát. Iszonyatos égzengéssel és szélviharral, több hullámban megjött a beígért rossz idő. Nem tudom, mi maradt ezekből a szép virágokból, mennyire tépázta meg őket a víz, a jég és a szél, de örülök, hogy csapot-papot hagyva, időben érkeztem, hogy megörökítsem az éledő, tomboló tavaszt.

Japánbirs

Fürtös gyöngyike

Azt mondod, írjak arról, mi jár a fejemben, amikor egy-egy témát fényképezek. Legyen! Minden nap, ahogy hazaérek, végigjárom a kertet. Előbb csak gondolatban, aztán valóságban is. Örülök minden új hajtásnak, minden bimbónak, virágot bontott növénynek. Annyi időt töltök csak a házban, míg veszem a gépet, és már megyek is a kincseimhez.

Tegnap a fürtös gyöngyikék kerültek sorra. Igazi csodái a természetnek. Az aprócska harangok elrendezése, a színei mind kedvemre valók. Szeretem őket. Szerencsém is volt, szépen, de nem túl erősen sütött a nap, semmi nem gátolt abban, hogy néhány szép képet kattinthassak. 

Először arra gondoltam, hogy fogok egy katicát - legalább húsz lakik a rozmaringomon - és megkérem szépen, legyen olyan kedves, lakja be a gyöngyikémet is, de aztán jött egy szorgos méhecske, így hagytam a katicákat. Sajnos nem a jó oldalra érkezett. Itt már árnyékot adott a kerítés, de nem keseredtem el túlságosan. Hála a technikának, sikerült egy viszonylag elfogadható portrét készítenem róla így is. Na, és mire való a képkezelő, nem igaz? 

Azt még nem tudom, ma melyik virágom kápráztat el, vagy melyik katicám gondolja úgy, hogy hajlandó modellt állni, esetleg a naplemente lesz olyan, hogy érdemes lesz gépet ragadni, de biztos vagyok benne, hogy lesz téma, így hamarosan jelentkezem.