Bableves

Egyszerre kezdte el főzni. Korán reggel. Nem titkolt szándéka volt, hogy összeérjenek az ízek, hogy egymáshoz idomuljanak, kiegészítsék egymást. Úgy jó az, ha mindenre van idő bőségesen.

Az alapanyagokat is gondosan válogatta. A tarka, nagy szemű babot még a nagyanyjától kapta a télen. A mama mindig tudta, melyik fajtát érdemes ültetni, mit bír el az agyagos, fekete föld. A kukorica mellé rakta a babot, hogy a felszökő szár karóként szolgálja a barna-tarka szemeket. Mire a kukoricát törni kellett, a bab is megérett. Aztán az öreg teknőbe kitette száradni a napra, had pörögjenek ki a szemek maguktól, minél szárazabb, annál elállóbb. Amikor babszemek apró gyöngyszemként benn maradtak a teknő alján, fogta, a szélben kiszellőztette belőle a pernyét, majd egy tüllzsákba felkötötte a kamra gerendájára. Télen aztán szétosztotta az unokák között, hiszen maga már régen nem vezetett házat.

A csülköt a hentestől hozta. Sokáig válogatott a finoman pácolt, barnára füstölt, házi csánkok között. Legyen szép, formás, a lehető legsoványabb, de azért egy kis zsíros rész is maradjon rajt, ami majd megadja a leves aranyát. Olyan másfél kilósat választott, azok már kellően érettek. Csak a házi készítésűt szerette. Ahhoz még sót sem kell tenni, abban benn van minden íz, amitől összefut a nyál a szájban.

A babot előző este beáztatta. Most ott mosolyogtak a hatalmas szemek a tálban kövéren, étvágygerjesztően.

Egyszerre kezdete el főzni a duzzadó babszemeket, és a füstös csülköt. Korán reggel, hogy legyen idejük összecsiszolódni. A csülök adja az ízeket, a sóst, a füstöset, a bab a tartalmat. Mint egy jó házasság. Két külön egyéniség. Bekerülnek egy közös fazékba, hosszú időn keresztül kerülgetik egymást, mire rájönnek, hogy egyik sem ér semmit a másik nélkül.

Csak annyi vizet öntött rájuk, hogy jó ujjnyira befedje a csülköt. A bab már nem fog dagadni, hiszen előre dolgozott. Ha jól számolja, egyszerre fognak megpuhulni. Fogott két szép babérlevelet, egy nagyobb gerezd fokhagymát, azt még közéjük szórta, aztán egy fedővel lefedte, majd magukra hagyta őket. Ezek ellesznek egy darabig.

Leült egy kicsit az asztalhoz, ivott egy pohárka kávét. Ma már a második, de szerette nem csak az ízét, de a szertartást is, ahogy a kávé mellett elolvasott a könyvéből pár oldalt. Így esik a legjobban. A kávé és a könyv. Amikor az utolsó korty is elfogyott, hosszasan nézett a csésze aljára, mielőtt elmosogatta volna. Valami fura mintát rajzolt a lerakódott barna kávézacc. Próbált olvasni belőle, nem a jövőt, csak úgy, valami figurát, vagy rajzot, de hasztalan, semmi ilyesmi nem volt a pohárban, csak az az elmosódott valami.

Míg a csészéről leszáradt a víz, elővette a gyúródeszkát. A konyhát már betöltötte a sistergő bab és csánk ínycsiklandozó illata. Kevert rajt egyet, aztán ledarálta a tepertőt. A tepertőhöz adott némi kis sót, frissen őrölt borsot és egy kevés zsírt. Házi zsírt. Otthonról hozta. Az öregek mangalicát vágtak a télen, és amikor kisütötték a zsírszalonnát, az üst alján lévő törmeléket félrerakták. neki. Abból lesz ám csak az igazi tepertős pogácsa, mondták, és milyen igazuk volt! Amikor a tepertővel elkészült, kimérte és leszitálta a lisztet, felfutatta az élesztőt. Fészket vájt a lisztbe, beleöntötte az élesztőt, beleütötte a tojást, megsózta és gyúrni kezdte. Finom, puhára dagasztotta, majd nyújtotta végig a lisztezett deszkán.

Erről eszébe jutott újra a nagyanyja. Ő a babaleveshez mindig rétest sütött. Olyan igazi, kézzel nyújtott, abrosszal tekert, jó házi rétest. Olyankor mindig a konyha közepére állította a robosztus konyhaasztalt, azt körbejárva, egy abroszon nyújtotta kézháttal leheletvékonyra a tésztát. Aztán vett egy lúdtoll ecsetet, olvasztott zsírral megkente, rászórta a tölteléket. Mikor mit, évszaktól függően. Télen inkábba túrósat, káposztásat, mákosat. Nyáron gyakrabban cseresznyéset, meggyeset, tökös-mákost, almásat. Amikor a töltelék elég egyenletesen elfoglalta a helyét, jöhetett a csoda, amit a legjobban vártak a gyerekek. A rétes felcsavarása. Nagyanyja fogta az abrosz két csücskét, és gyors, de finom mozdulattal kezdte görgetni a tésztát a terítő segítségével. Aztán a rudakat sorba rakta a kizsírozott tepsibe, majd a tészta tetejét is megkente az olvasztott zsírral.  Máris mehetett a sparhert sütőjébe.  Az unokák ámulva állták körül az asztalt, persze tisztes távolságból, hogy a mamát ne zavarják, és aznap a homokozó konyhában ők is rétest sütöttek.

A kötényében letörölte az izzadtságot az arcáról, aztán egyenletesen elkente a tepertőkrémet a sodrott tésztán. Szép komótosan összehajtogatta, előbb a két oldalát, majd rá az alsó és a felső felét, aztán kezdte elölről. Amikor kis kocka alakúra összeállt, belisztezte az egészet, tiszta ruhával letakarta, majd kicsit magára hagyta, hadd dolgozzon az élesztő, dagadjon a tészta, érjenek az ízek.

Leült kicsit. Csak úgy a konyhaasztalhoz. Jól esett a csend, a magány. A leves halk sistergése, az óra finom kattogása. A saját gyerekeire gondolt, miközben kisütötte a pogácsát és berántotta a levest. Hamarosan hazaérnek. Mint ahogy ők annak idején. Terített az asztal, gőzölög a leves, pirosan kelleti magát a pogácsa. Igen. Így a jó. Utána majd jön valaki más, talán éppen a lánya, aki friss étellel várja haza azokat, akiket olyan nagyon szeret.