A képekkel kezdem, úgy haladok aztán végig az időn.Itt nyár van, ott ködös lepellel bekúszik lassan a tél.
Mosolyok fakasztanak bennem jókedvet, együtt sírok a könnyekkel, szállok madarakkal, állok magányosan folyópartokon, nézem a vizet, naplementébe álmodom a körülöttem haladó életet.
Folytatom aztán a verssel.
Felpezsdítő, fura dallam.
Ez tetszik, olvasom újra, amazt meg kerülöm, a szerző meg ne tudja, hogy nem értem, mit mond a rím, a gondolat, miért nem látom szépnek a lerombolt falakat.
Végül a desszert.
Nincs nehéz dolgom, ritka a próza.
Feledett gyermekkor, emlékmesék, mozzanatai a mának, véremmé válnak lassan mind, akkor is, ha néha fájnak.
Lassan jutok a végére.
Magammal viszem egymás után mind egy zsebkendő csücskébe.
Ismerek lassan mindenkit képbe – versbe – történetbe kötve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése