Kenyér

Kenyeret sütöttem.

Csak úgy, passzióból. Nem azért, mert messze a bolt, vagy éppen zárva van, és nem gondoskodtunk előre a mindennapi betevőről. Nem is valamiféle betegség miatt, ami esetleg speciális diétát kíván. Nem. Egyszerűen csak ki akartam próbálni, milyen az igazi, adalékanyagoktól mentes, házikenyér.

Bevallom, vájt teknőm nincs, ma már nem jár a házaló cigány, akitől vehetnék süldő kakasért, mint annak idején a nagyanyám. Szakajtóm sincsen, sem kovászom, de még csak kemencém sincs az udvar végében. Hajnalban sem keltem, hogy venicsével izzó vörösre fűtsem a búbost, hogy aztán az izzó parazsat a szélére húzva, hosszú lapáttal vessem a mélyére a kereszttel rajzolt szakajtóban kelt kenyeret.

Én már csak így, modern módra, apró adagban sütöm az életet.

Az élesztőt tejjel futtatva, mikróban lisztet langyosítva, kézzel püfölve, magokkal megszórva, olajjal locsolva, műanyag kelesztőben duplára dagasztva, jénai tálban formázva, légkeveréses sütőben sütve, kis ablakon figyelve, az illatot mélyen a tüdőmbe szívva.

Csak úgy, passzióból.

Sárkányos

Azt mondod, sárkány vagyok. Nem is akár milyen, hanem házi.

Én nem tudom, milyenek a házisárkányok, de ha szabad megjegyeznem, akkor én szívesebben hívatom magam boszorkánynak, arról legalább van némi kis fogalmam. Mert valljuk be őszintén, nem árt, ha tisztában van az ember az elvárásokkal.

Boszorkányos ügyességgel keverem például a rántást, miközben fél kézzel mosogatom a poharakat, aztán teregetek, felmosok, kivasalok pár pólót, lefényképezek néhány katicabogarat, meglocsolom a virágokat, pogácsát sütök, szendvicset csomagolok, port törölök, elszaladok a boltba, sorba állok a postán, elhessentem a macskát.

Mit csinál ezalatt egy házisárkány? Zsörtölődik talán, hogy a gyerek már megint nem mosogatott el maga után, valaki a zsebében felejtett egy papírzsebkendőt, így most tiszta szösz az összes fekete ruha, hogy soha senki nem viszi ki a szemetet, nem mossa ki a fürdőkádat, hogy kecsöpös lett az új terítő, valaki behozta a szőnyegre a sarat, elfogyott a tejföl, pedig az feltétlenül kell a főzelékbe?   Lehet, hogy nem is ezek a dolgok idegesítik? Talán a számlák az asztal sarkán, vagy a főnök hülye beszólása, vagy egyszerűen csak fáradt, mert a munkából szalad a munkába, hogy aztán otthon szomorúan vegye észre, hogy nélküle megáll a világ?

Hívj inkább boszorkánynak, és vigyázz rám, hogy ne legyen belőlem sárkány. Se hétfejű, se házi, mert egyik sem lennék szívesen.

New York, Nyújork …

Az esélytelenek nyugalma.

Hajnali ébredés, várakozás a peronon. Hideg kezével fojtogat a reggel.

Gondolattalan utazás. Szürke párába vesznek az elsuhanó városok.

Olvasnék, de a betűk megmakacsolják magukat. Egyesével vonulnak ki az ülések közötti térre, aztán befurakodnak a szomszéd újságjába. Hagyom őket.

Érkezés.

Unott arcok az aluljáróban. Vattakabátjában, falnak dőlve szundikál egy hajléktalan.

Találkozás.

Egymásba vágnak a szavaink. Sok a mondanivaló.

Robog velünk a busz. Nem látunk a tájból semmit. Nem is érdekes. Egymásra figyelünk.

Az ellenőr kedves. Mosolyog.

Szép ez a nap.

Duna korzó.

Emlékek ébrednek. Kattog a gép. Az emlékeknek könnyű, jönnek, ha jönni akarnak. Lassan haladunk. Kacsákat nézünk szökőkútnyi vízben. Aztán a kacsák néznek minket.

Bazilika.

Felhőbe kúszik a torony. Jó lenne bemenni. Egy csendes imára.

Az esélytelenek nyugalma.

Zsinagóga.

Tudjuk csak, hogy ott van, de folyton elmegyünk mellette. Nem találjuk.

Van viszont játszótér. Festett házfalakkal. Kacagó gyerekek az alig zsebkendőnyi zöld gyepen.

Kerítés.

Bezár, vagy inkább ki? Jó lenne tudni.

Az utca végén kocsma. Nincs már füst, csak zene, ragacsos padló és önkiszolgálás.

Shrek.

Valami lehetetlenül zöld ital. Generációs különbségek. Valaki azt mondta, ez jó.

Jó a beszélgetés. Az italt félreteszem.

Majdnem egy évi téma vár ránk, rövid az idő.

Blaha.

Alacsonyan röpködő galambok, szemét és kéregetők.

Elbúcsúzunk.

Köszöntelek.

Várunk még valakit.

Oldódik az esélytelenek nyugalma. Valami furcsa hiányérzet van bennem. Talán készülnöm kellett volna.

New York kávéház.

Pompa, gazdagság.

Tisztaság.?

Barátságos fogadtatás. Csendes zug, feszült figyelem.

Újra nyugalom. Nézem az aranyozott mintákat a falon. Nyugati hangulat.

Kapucsínót iszunk. Mézzel. Süteményt majszolunk hozzá.

Nincs internet kapcsolat.

Soha nem volt az írásra négy órányi időm. Nem tudok mit kezdeni vele.

Egyre világosabb, hogy nem véletlen az esélytelenek nyugalma.

Mindenki ír.

Nincs esélyem.

Sokaknak nincs.

Vége.

Ötven írás várja az egy percnyi figyelmet. Sokan hiába.

Talán, ha valami zöldségről írtam volna, vagy valami nagyon ütős és elvont novellát.

New York kávéház.

Csupa pompa. Teltház.

Ezerkettőszáz egy kávé. A többit meg sem mertem nézni.

ű

Vörös szalon.

Irodalmi kávéház.

Ülök az utolsó sorban. A vidéki élet hátránya.

Nagyon irodalmi kávéház. Alig értek belőle valamit. Hiányos a műveltségem.

Téged szórakoztat. Igaz, most nem kellene nevetni. Egy nagyon hosszú versről van szó.

Kiosonunk.

Séta a Keletiig. Ezer éve ismerlek, pedig csak ma találkoztunk.

Az esélytelenek nyugalma.

Nem hiányzik az eredményhirdetés. Reménytelen.

Gyorsvonat.

Fiú kéredzkedik a fülkébe. Egyetemista.

Beszélgetünk.

Generációs különbségek.

Jó ez a semmiről folytatott csevej. Megy az idő. Észre sem veszem a városok fényeit.

Együtt szállunk le.

Ketten indulunk tovább két irányba. Te jobbra, én balra.

Este aztán sokáig peregnek a képek. A fülemben szól a zene.

Itt is New York, ott is Nyújork.

Még mindig tavasz

Hiába rossz idő, kellemetlen hideg, szél és záporeső, a virágokat megtéveszteni nem lehet. Tavasz van, vagy mifene. Tegnap húgomékhoz mentünk Szentivánra. A szomszéd néni háza előtt egy hatalmas, virágba borult cseresznyefa kellette magát. Alig köszöntöttem a ház népét, mentem fotózni. Amíg süt a nap, gondoltam, addig kell megörökíteni a hófehér virágokat. Joli néni sem váratott magára sokáig, gyanakodva méregetett, majd megszólított.

- Mit csinál?

- Fényképezem a virágokat.

- Nem nyúl hozzá?

- Dehogy, csak olyan szépek, muszáj lefényképeznem őket!

- Akkor jó, de azért figyelek! - és nem mozdult, míg be nem mentem a házba. Hiába, a Joli néni már csak ilyen gyanakvó természet.

Azután hátramentem a kertbe. A húgoméknak óriás kertjük van, tele válogatott szépségekkel. Igaz, két évvel ezelőtt a belvíz hatalmas károkat okozott a díszfákban, de azóta újra teljes pompájában zöldell és virágzik fű, fa bokor és virág. Nem tudom biztosan, hogy a következő virágok mifélék, de a formájuk, az alakjuk és a tisztaságuk csalogató.
Talán meggy? Vagy már alma? Legközelebb kiderül...
 

Ezt a furcsa, tulipán szerű virágot sem tudom nevén nevezni, de olyan szépen sütötte a nap, hogy kénytelen voltam megörökíteni. Szeretem az ilyen magányos szépségeket. Annyi báj, annyi finomság van bennük! Ha még a fények is jó szögből érkeznek, akkor érdekes képeket lehet készíteni róluk.

A babarózsa a kerítés túloldaláról hívogatott, - nem a Joli néni felől, az ő szemében csak a haszonnövénynek van becsülete, virágot csak magáért soha nem ültetett - neki kicsit erős volt még ez a kevéske napsütés is, de apró galacsinszerű virágai kiabáltak, hogy fényképezzem már le őket is még mielőtt megfagynának ebben az áprilisi hidegben. 

Vihar előtt - Japánbirs

Vannak, akik szerint a jó képekhez nem kell más, csak egy jó gép, szép fények,  jó szem, és természetesen valami téma. Ha minden adott, akkor még szükség lehet egy jó képkezelőre, mert ugye utómunkára általában mindig szükség van. ezt még a profik is elismerik.Én ennél továbbmegyek. Azt mondom, a jó képhez szerencse is kell, és a tegnapi nap engem igazol.

Hazafelé mentem, amikor észrevettem őket. ( A hosszabb úton, mert szeretek buszozni - ez vicc, de tényleg a falut megkerülő járaton ültem éppen) Egymás mellett sorakoztak. Éppen arra gondoltam, hogy miért nem vettem eddig észre őket, meg arra, hogy milyen jó lenne pár képet kattintani róluk. Igen, az út menti fákról és bokrokról beszélek.

Aztán meg az jutott eszembe, hogy nekem főznöm kell, így biztosan ma elmarad a fotózás. Nem hagyott nyugodni a dolog. Bevallom, némileg elítélendő módon a gázon hagytam a tököt, és fogtam a gépet. Egy életem, egy tavaszom, ezt nekem meg kell örökíteni. Holnaptól rossz időt mondanak, mi lesz akkor a fényekkel?

Sorba vettem valamennyit.Fél óra alatt megfordultam. Alig, hogy hazaértem, ( nem égett le a ház) feltámadt a szél, a napot óriás viharfelhők takarták el, aztán egy fél óra múlva özönvízszerű eső mosta tisztára az utcát. Iszonyatos égzengéssel és szélviharral, több hullámban megjött a beígért rossz idő. Nem tudom, mi maradt ezekből a szép virágokból, mennyire tépázta meg őket a víz, a jég és a szél, de örülök, hogy csapot-papot hagyva, időben érkeztem, hogy megörökítsem az éledő, tomboló tavaszt.

Japánbirs

Fürtös gyöngyike

Azt mondod, írjak arról, mi jár a fejemben, amikor egy-egy témát fényképezek. Legyen! Minden nap, ahogy hazaérek, végigjárom a kertet. Előbb csak gondolatban, aztán valóságban is. Örülök minden új hajtásnak, minden bimbónak, virágot bontott növénynek. Annyi időt töltök csak a házban, míg veszem a gépet, és már megyek is a kincseimhez.

Tegnap a fürtös gyöngyikék kerültek sorra. Igazi csodái a természetnek. Az aprócska harangok elrendezése, a színei mind kedvemre valók. Szeretem őket. Szerencsém is volt, szépen, de nem túl erősen sütött a nap, semmi nem gátolt abban, hogy néhány szép képet kattinthassak. 

Először arra gondoltam, hogy fogok egy katicát - legalább húsz lakik a rozmaringomon - és megkérem szépen, legyen olyan kedves, lakja be a gyöngyikémet is, de aztán jött egy szorgos méhecske, így hagytam a katicákat. Sajnos nem a jó oldalra érkezett. Itt már árnyékot adott a kerítés, de nem keseredtem el túlságosan. Hála a technikának, sikerült egy viszonylag elfogadható portrét készítenem róla így is. Na, és mire való a képkezelő, nem igaz? 

Azt még nem tudom, ma melyik virágom kápráztat el, vagy melyik katicám gondolja úgy, hogy hajlandó modellt állni, esetleg a naplemente lesz olyan, hogy érdemes lesz gépet ragadni, de biztos vagyok benne, hogy lesz téma, így hamarosan jelentkezem.

Rózsaszínben