Karácsonyi menü

- Aztán, Ides – mert így szólít engem nemes egyszerűséggel, szerelmetes elsőszülöttem – gondolkoztál már a karácsonyi menün?

         Nos, kicsit arcul csapott a kérdés, ezt már most az elején le kell szögeznem, mert bizony még az ajándékok vásárlásának is csak hellyel-közzel álltam neki, nemhogy a karácsonyi menü összeállításának. Eddig a pillanatig amolyan Pató Pálosan viszonyultam a kérdéshez. Van még idő, rengeteg! Különben is annyi más, sokkal fontosabb dolog köti le az ember lányának figyelmét, hogy a fenébe jutna idő ilyen másodlagos problémákra, mint karácsonyi menü? Ezt persze nem köthettem gyermekem orrára, még megingatnám abbéli hitében, hogy egy gondos és szerető családba született, inkább bebújtam a hóna alá, - simán beférek, még egy kicsit ágaskodnom is kell - szorosan magamhoz öleltem, és mézesmázos búgással, - amit csak az anyák tudnak- feltettem a költői kérdést.

         - Aztán mit ennél, kisfiam? – persze ez sem volt minden hátsó szándék nélküli, mondhatnám úgy is, hogy kipattant az isteni szikra, mi lenne, ha a gyerek kiokoskodná, mit tegyek az ünnepi asztalra. Ez duplán jó. Nekem nem kell gondolkodni, ő meg azt ehet, amit szeret.

A válasz nem is váratott magára sokáig.

- Mi lenne, ha főznél egy kis nyaklevest? – Imádom ezt a gyereket!

- Ennél mi sem egyszerűbb – mondtam, holott nagyon is tudtam, hogy a jó kis pulykanyak levesre gondol – még recept sem kell hozzá, tudom fejből a hozzávalókat. Végy egy kotnyeles, feleselős, anyaszomorító elsőszülöttet. Ez megvan, még boltba se kell menni. Aztán végy egy agyonhajszolt, kialvatlan, ideges idesanyát. A kettőt zárd össze egy konyhába, adj a gyerek szájába hülye kérdéseket, az anyát borsozd és paprikázd meg, főzd őket lassú tűzön egy valóvilágnyi ideig, és máris kész a nyakleves. Ugye milyen egyszerű? Egyre azonban nem árt figyelni. Csak és kizárólag forrón tálalható, mert a hideg nyakleves elveszíti nevelő értékét.

Alig, hogy ezt egy – De, Ides! – kíséretében megbeszéltük, máris jön a következő kívánság. Istenem, gondoltam, csak nehogy három legyen, mert azt nem élem túl!

- Süthetnél mézeskalácsot, az is olyan régen volt!- nyom egy cuppanós csókot az orcámra a gyerek, hogy még véletlenül se jusson eszembe tiltakozni. Nem is tettem, de lelki szemeim előtt azért megjelent az a néhány évvel ezelőtti karácsony, amikor utoljára mézeskalácsot sütöttem. Tészta bedagaszt, kiszaggat, kisüt. Hatalmas mennyiség. Két nap díszítettem őket cukormázzal, éppen, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Fémdobozba zártam, aztán jól eldugtam, nehogy idő előtt elfogyjon, és ne legyen mivel megkínálni a vendégeket. Aztán, amikor eljött karácsony napja, szépen tálra tettem az én gyönyörűségeimet és jó háziasszony módjára kínálgattam.

- Tessetek már, vegyétek, házi! Én sütöttem. – Valósággal rávetette magát a rokonság a szemre való, díszes sütikékre, de az első harapás után valahogy elfogyott a lendület. Naná, hogy csak én nem vettem észre semmit. Még az sem keltett gyanút, hogy csak egyet-egyet vettek a mézesből, pedig olyan szívesen kínáltam, mégsem akadt senki, aki repetázott volna.  Igazán  akkor sejtettem meg, hogy baj van, amikor a vendégsereg után takarítani kezdtem.  Egymás után kerültek elő az én szívecskéim és csillagocskáim hol egy díszpárna alól, hol a virágcserép mellől, de találtam belőle a varrókosárkámban is. Na, gondoltam magamban, ezt nekem is meg kell kóstolnom, hogy tudjam, mi a probléma, de, hogy őszinte legyek, pont ez nem sikerült. Olyan kemény volt az az átkozott puszedli, félő volt, hogy első utam  majd a fogorvosomhoz vezet közvetlenül az ünnepek után.

Sebaj, ha már így esett, szerzünk egy jó kis napot a kutyáknak! Anyámékhoz készültünk éppen, fel a hegyre. Összepakoltam hát a sütemény maradékát, aztán amint odaértünk, szétosztottam a két kutya között. Azt az örömet látnotok kellett volna! Egyik jobban dörgölőzködött, mint a másik, farkukat csóválták, körbetáncoltak. Ezeknek aztán érdemes fáradni, gondoltam magamban és jóleső érzéssel hajtottam álomra a fejem. Igen ám, de jött a reggel! Apám ébresztett.

- Gyere ki gyorsan! Ezt meg kell nézned! - mondta nevetve. Úgy, ahogy voltam, pizsamásan mentem utána csodát látni. Őzikékre számítottam, egy eltévedt rókára, mátyásmadárra, mert ilyeneket szokott mutogatni nekem az apám, de ami fogadott, még a rémálmaimat is felülmúlta. Az ajtó előtt, a verandán ott sorakoztak azok a gyönyörű, karácsonyi mézeskalács figurák félig összerágva. A kutyák, amint megláttak, beóvatoskodtak a házaikba, amit csak nagyon ritkán tettek meg maguktól, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe nézniük. 

         Ez a gyerek meg mézeskalácsot kíván. Nem tudom, jó ötlet-e, de holnap nekiállok. Legfeljebb a kutya menhelyet látogatjuk meg karácsony másnapján. Oda még nem ért el a hírem. Talán.