Indulj el egy úton

„Indulj el egy úton
Én is egy másikon
Hol egymást találjunk
Egymáshoz se szóljunk”

Mint gyermekkoromban annyiszor, lábaimat magam alá húzva ülök a frissen sarjadt, zöld fűben. Felettem a kék ég, előttem a cseresznyevirágzás. Két hatalmas fa. Apám ültette mindkettőt. Festeni sem lehetne rájuk több virágot. Az alsó ágait hosszúra metszette, ne kelljen az unokáknak létráról gyümölcsöt szedni, csak kinyújtják a karjukat, ha eljön az idő. A fekete, ropogós cseresznyék ideje. 

Most fürtökben, szemmagasságban virágcsokrok, rajtuk méhek zsongnak szorgosan. Kőhajításnyira a tyúkudvar.  A vén kakas a szeme sarkából figyeli minden mozdulatom, a tyúkok bátrabbak, alig karnyújtásnyira önfeledten kapirgálnak. Élvezik a tavaszt. Igazuk van. Én is ezt teszem.  Dúdolom a dalt, ami már napokkal ezelőtt befészkelte magát a tudatomba.

 „Indulj el egy úton…” Szemem akaratlanul is az utat nézi. Fehér murvával felszórt aprócska ösvény. Épp egy kocsi nyomnyi. Ezen indultam sok-sok évvel ezelőtt, ezen térek vissza mindig, amikor békére vágyom. A bástya itt-ott düledezik, a szomszéd szőlőt gaz borítja, a sarki pince oldala bedőlt, a rétet a ház mellett benőtte a galagonya.

 „Én is egy másikon…” A hegyre vezető ösvényt is elnyelte az erdő. Gyermekként tavasszal azon indultunk ibolyázni. Alig vártuk a jó időt. Ismertünk a hegyen minden fát és bokrot. Minden öreget és fiatalt. Tudtuk, hol kapunk egy almát, hol egy darab kalácsot, melyik kútban a legjobb a víz, melyik réten nő a legfinomabb sóska.  Néha a tilalom ellenére felmentünk egészen a szikláikig. Végig a Kályhavállán, aztán a hegyet megkerülve a bányaúton jöttünk haza.  A hatalmas sziklaembereket régen elnyelte a bánya, az ibolyát a bozót, a kutak kiszáradtak, az emberek elköltöztek. Ma már nem ismerem egyiket sem, talán csak az utakat.

„Hol egymást találjuk…” A szomszéd néni otthon fekszik kiterítve, a másik pár hónapja halt meg. A Hosszú féle birtokot eladták, a falu felőli oldalon már csak osztrákok vannak.  Elfordulok a hegytől. Nézem a völgyet, az örökké zöld fenyvest, az utat, ami átvisz a Véndekre. Emlékfoszlányok tolakodnak elő újra. Izgalmas kirándulások a vadnyomokkal teli erdőn, a szamóca íze, a frissen szedett gomba illata, az egészséges félelem. A napozó siklók, akik miatt kilométereket kerültünk, a békák pazar hangversenye.

 „Egymáshoz se szóljunk…” Ugat a kutya. Idegenek jönnek, majd mennek némán. Köszönés nélkül. Nem hegyi emberek. A hegy törvénye nem engedi, hogy köszönés nélkül elmenjen valaki a ház előtt. A gyereknek elsőként tanították meg a tiszteletadás szavait. Még ma is azon kapom magam, hogy a városban is előre köszöntöm az embereket.

Dúdolom a dalt. Rágcsálom az apró sóskaleveleket, szólok a kutyának, hogy legyen kicsit csendben, aztán felkelek, tyúkhúrt szedek a tyúkoknak, megölelem apám, s anyám, és elindulok vissza az úton. Azon a másikon.