Kompromisszum

- A munkádat természetesen abba kellene hagynod, de ez sokkal jobb lenne mindenkinek, nem igaz?

- Kivéve engem - mondta  ki a nő meggondolatlanul, ami az egész beszélgetés alatt ott motoszkált a fejében.

Kicsúszott a száján, bár nem akarta. Olyan erősen próbálta visszatartani, hogy az már valósággal fájt. Aztán mégiscsak szavakká formálódott benne a csalódottság, és kiszökött a langyos tavaszi levegőbe. Sajnos ott is maradt még sokáig belekeveredve a mindennapokba.

A nő azt hitte, hogy már nem lehet rosszabb a helyzet annál, mint amilyen a megjegyzés elhangzása után közvetlenül volt. Azonban mégis tovább romlott a hangulat. A férfi alig beszélt vele, csak amikor feltétlenül szükséges volt. Ez a mindenre ránehezedő csend volt a legrosszabb. Kimondta, amit gondolt. Ez olyan nagy baj? A férfi nem avatta be az életüket megváltoztató döntésbe. Kész tények elé állította. Ezt nagyobb bajnak érezte.

- Most már egyáltalán nem akarok odamenni - mondta a férfi egyik este dühösen, elfehéredett arccal, amikor a nő újra szóba hozta a dolgot - Mi értelme volna?

- Ne butáskodj! Én nem úgy értettem...

- Úgy értetted, hogy ez részedről áldozat volna. Nos, én nem akarok ilyen áldozatot kikényszeríteni belőled, hogy aztán folyton azt hallgassam, amíg élünk. Gondolom, mehetnék egyedül is. Ez is egy lehetőség.

- Tudod, a házasság szerintem, olyasmi,- mondta a nő, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy ennél rosszabb már nem jöhet - ahol a két érintett fél, a férj és a feleség, megpróbál együtt valami kompromisszumot találni és együtt menni előre.

- Na, ez az! Egyetértek, bár ebből az utóbbi időben édeskeveset tapasztaltam!

Napok, hetek mentek csenden, nagyon nagy csendben. Az asszony kétségbeesetten próbált bocsánatot kérni, magyarázkodni, megértetni a férfivel, hogy csak egyszerűen váratlanul érte a dolog, majd hozzászokik gondolathoz, de mintha csak a falnak beszélt volna. Semmi kilátás nem mutatkozott a békülésre aznap este sem. Sem a következőn, sem napok múlva.

Aztán beütött a mennykő.

Éppen reggeliztek. Gombás rántottát készített, a férfi kedvencét. A gyerekek megjegyezték, hogy milyen jó ilyen finom reggelit enni, mivel általában csak müzlit kaptak, vagy vajas kenyeret.

Fájdalmasan szúrt ez a megjegyzés, nem tüntette fel valami gondos anyaként.

Az asszonyt nem hagyta nyugodni a dolog. Néhány nap elteltével újból próbálkozott a béküléssel.

- Nem beszélhetnénk meg? Kérlek! Higgadtan. Igazán nem győzöm mondani, hogy mennyire sajnálom.

- Felesleges. Nem akarom, hogy olyasmit mondj, - felelte az újság mögül a férfi - amit nem a szíved mélyéről mondasz. Ami nem igaz!

- De ez igaz, a kurva életbe!- kiabálta kétségbe esetten az asszony.

- Ne káromkodj!

- Annyit káromkodok, amennyit csak akarok! Nézd...

- Azt mondtad, nem akarsz elköltözni, részemről így le is van zárva.

- Nem ezt mondtam, ne legyél igazságtalan! Egyszerűen csak annyit jegyeztem meg, hogy ez nem biztos, hogy ideális a számomra. Nem kellett volna. Megbántam. Keservesen.

- Tudod, én egy olyan feleséget akarok, aki szívből mellettem áll, nem duzzogva.

- Én nem duzzogok! Ennek így semmi értelme. Egyébként mit válaszoltál azzal az állással kapcsolatban? Azt hiszem, jogom van tudni!
- Ja, azzal? Azt visszautasítottam - válaszolta a férfi - Megmondtam, hogy nem tudunk menni, bármennyire is kecsegtető az ajánlat. Te nem akarod, és ez rossz a családnak.
Az asszony megdermedt. Szédült és attól félt, hogy rögtön elájul. Hányinger fogta el.
- Tényleg ezt tetted? Hivatalosan? Anélkül, hogy megbeszéltük volna?
- Igen, ezt tettem. Tagnap felhívtam őket.
- Ehhez nem volt jogod! Te teljesen megőrültél!
- Hát ez remek! Azt teszem, amit akarsz, és erre azt mondod, hogy megőrültem.
- Én nem ezt akartam - válaszolt fojtott hangon a nő - de ezzel te tökéletesen tisztában vagy! Azért tetted, hogy bánthass, és csak a jó ég tudja, hogy miért.
- Talán egy kicsit gondolkodhatnál - mondta a férfi, miközben felállt és az ajtóhoz sétált. - Nem hinném, hogy ennek a beszélgetésnek bármi értelme volna. Megyek, sok a dolgom.

Nagyon óvatosan csukta be az ajtót maga után. Az asszony sokáig ült, a férfi üres székét bámulva és folytak a könnyei. Félt. Nagyon - nagyon félt