Átváltozás

Iszonyú fáradt vagyok. Nem forognak az agytekervényeim, nem jutnak eszembe a szavak. Felcserélődnek a betűk, nem győzöm javítani az elütéseket. Gondoltam, hogy böjtje lesz a Semmelweis napi szabadnapnak, de mégsem voltam felkészülve ekkora rohamra. Bár, hónap eleje, hét eleje, bizony-bizony borítékolható volt ez a nagy roham.

Az ilyen napokon az ad némi enyhülést, ha megdicsérik az embert. És ma én meg lettem dicsérve. Még mielőtt azt hinnéd, hogy a főnököm volt az, aki a hiúságomat kicsit meglegyezgette, elárulom, hogy nagyon messze jársz a valóságtól. Júlia volt az én angyalom. Amikor belépett az ajtón, nem túl nagy lelkesedéssel fogadtam. Ennek az oka az volt, hogy Júlia siket. Nagyon jól tud szájról olvasni, de ha megmakacsolja magát, nem hajlandó megérteni, amit közölni szeretnénk vele. Különösen olyankor szelektív „hallása”, amikor a diétáról, a gyógyszerek pontos szedéséről és a jelentős túlsúlyáról van szó. Ha ezzel kapcsolatban mondunk neki valamit, csak széttárja a karját és csak hajtogatja, hogy „Nem értem”.

Nos, ma, amikor rekedtre artikuláltam magam, próbálva megértetni vele, hogy a napi két liter folyadék nem is olyan sok, azt meg kellene innia, és a csokoládé sem éppen cukorbetegeknek való csemege, akkor az ötödik nem értem után, megsimogatott és annyit mondott mosolyogva:”szép vagy”. Itt végem lett. Dehogy erősködtem én az egészséges ételek és italok fontosságát taglalva, csak hagytam, hogy az a jóleső érzés eluralkodjon rajtam, amit évtizedekkel ezelőtt éreztem, amikor talán valóban szép voltam, vagy legalábbis szerettem volna az lenni.

Öt percig királynő voltam. Aztán sajnos boszorka lett belőlem, pedig tényleg nem akartam gonosz lenni, de ezek a dolgok adják magukat. Kilenc óra munka, némi bevásárlás, szörpkészítés, sóskaaprítás, és a fene sem tudja mi minden után, amikor már másodszor esett ki a fakanál a kezemből, telefröcskölve málnaszörppel a fél lakást, az orrom alatt dörmögve küldtem melegebb éghajlatra a fakanál kitalálóját, a szörp felmenőit és a mosogatószivacs gyártóját. Férjek gyöngye erre a számítógép elől megkérdezte, miért vagyok ideges? Mégis miért? Nem is értem! Egészen addig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy igazából bosszankodjak, de erre a kérdésre olyan mérges lettem, hogy tényleg hangosan kiáltottam neki vissza, hogy „nem is vagyok ideges”. „Akkor miért kiabálsz?”, kérdezett vissza. „Mert utálom, ha belém beszélik, hogy ideges vagyok!”, attól tényleg felforr bennem valami és csillapíthatatlanul átmegyek boszorkányba. Attól meg az Isten őrizzen mindenkit!