És a vihar elül

Aztán Süni azt hitte, elült a vihar. Minden színes lett, kék és rózsás színek cikáztak mindenhol. A hullámok már csak fodrozódtak, elülni látszott a szél. Kellett már ez a kis nyugalom. Időnként már látni lehetett az út végét, felsejlett a horizont, valahol egy hajó igyekezett a kikötő felé. Nem volt még teljes béke, de valami ígéret csíra izzott a levegőben. Egy biztonságos jövő ígérete.

Mikor vihar készül

El is felejtettem, milyen az, amikor vihar készül, gondolta Süni. Nézte a föléje tornyosuló viharfelhőket és valami furcsa szorongás öntötte el a testét. Torkában megint ott éktelenkedett az a hatalmas gombóc, amitől olyan nehéz szabadulni. Pedig szabadulni kellene. Kiköpni, vagy lenyelni, megrágni apró darabokra, és csak nyelni nyelni. Azokat a sós, buta könnyeket is. Eső és könny. Egy kutya. Csak jönne már, csak folyna már, csak lenne vége már!

Kell egy hely

Időnként kell egy sarok, gondolta Süni, ahova el lehet vonulni egy könyvvel a kezedben, vagy egy jó zenével a füledben. Egy csendes kis zug, ahol figyelheted a szíved dobbanását, ahol értelmet nyernek a dolgok, ahol fehér lesz a fekete. Kell egy csigaház minden embernek, ahol a gondolatok laknak, ahova nem kell beengedni senkit, ahol nem kell, hogy mindig rend legyen, szanaszét lehet dobálni a dolgokat. Ahol nem kell selejtezni, mert minden érzésnek jut elég hely, nem kell kidobni a rossz gondolatot sem, mert az is jó lehet valamire. Kell, mindenkinek kell egy hely.

Süni és a csoda

Akkor Süni meglátta a csodát. Vörös szegéllyel rajzolódott ki a lemenő nap meseszép fényében. A nyugati ég, mint egy aprócska mesevilág, tündöklött a házak felett. Hatalmas repedés éktelenkedett a két világ között, de olyan ragyogó fénnyel, hogy Süni csak állt és nézte. Akkor a fa koronája fölött észrevette az aprócska mintázatot. Egy ország körvonalazódott ki előtte. Egy országé, amit Süni mindennél jobban szeretett. Igen, a fa fölött Magyarország tekintett vissza Sünire. Ekkor hallotta meg a zenét a fülében: "Álmodni csak itt tudok" ... Milyen igaz, gondolta Süni, és lepergette a fejében futó képeket a hazájáról. Gyönyörű.

Süni és a kacsák

Süni otthon volt. Egy álmos reggelen úgy érezte, Haza kell mennie. Haza, hol Anyja egyre csak várja, hol a hegy magasodik, hol a kertben gyümölcs terem, hol az ólban kacsák és nyulak laknak, kakas kukorékol, tyúkanyó terelgeti csibéit. Megállt a kacsáknál és hosszasan elnézte őket. Süni szerette a kacsákat. Szerinte mindig nevetnek, alapjában véve optimista állatok. Szemük, csőrük mosolyog még akkor is, amikor finoman szólva közel az elmúlás. Életre születtek, csakúgy, mint Ő maga.

Süni és a napfény

Süni úgy volt a napfénnyel, mint az esővel. Nagyon szerette. Szerette a színeit. A meleg sárgákat és pirosat, a hajnali derengés fehérségét, a hidak aranyát, amiket a lemenő nap fest a vízre. A téli nap küzdelmét és élni akarását, ahogy dacol az elemekkel, a felhőkkel és csak-csak megmutatja gyenge karimáját. Süni egyszer átélte a teljes napfogyatkozást. Már felnőtt nő volt, mégis megijedt, mégis csupa szorongás volt az a két perc, amíg meghalt a nap. Mert mi lesz, ha egyszer nem jön vissza, ha egyszer elfelejt felkelni? Süni reggelente köszön a napnak. Csak, hogy tudja, szívesen látják, csak, hogy eljöjjön holnap is.

Süni és az elmúlás

Az elmúlás mindig gyötrelmesen fájdalmas, gondolta Süni, miközben sorra jelentek meg a képek. Legyen szó tárgyakról, növényekről, állatokról, emberről, mind egy kicsit olyan, mintha egy pillanatra megszűnne a világ. Mint egy légüres tér. Mélységes szomorúság és fennköltség, ezt érzi az ember, amikor a halál közelében van. Valami megmagyarázhatatlan düh feszíti belülről, ugyanakkor végtelen nyugalom árad szét az ereiben. Nyugalom? Beletörődés? Talán fejhajtás Isten akarata előtt. Ez így rendeltetett.

Süni és az évszakok

Süninek nem volt kedvence. Mindegyiket egyformán szerette. Tudott gyönyörködni a havas fehérségben télen, élvezte a színek kavalkádját tavasszal. Bámulta a nyár gazdagságát, és szerette az őszi borongósságot. Mindegyik külön-külön egy csoda. Mindennek tudott örülni. A bimbózó virágnak, a szűz hónak, a tücsök ciripelésének, a levelek halk szédülésének. Szerencsés természet, szokták rá mondani, és Ő is így érezte. Isten áldása, gondolta mosolyogva, ez valóban Isten áldása.

Süni és az utak

Süni úgy gondolta, hogy jó, ha az ember látja az utat. Ha tudja honnan, hová szeretne eljutni. Az sem árt, ha tisztában vagyunk az útviszonyokkal. Nem jó jeges, nehezen járható úton botladozni, de a hegyi utak is erőt próbálóak. Talán a napfényes, árnyas utakkal is van némi probléma. Elveszik a küzdeni akarást, csak a léha belenyugvás kíséri az utazót. A táblákra is oda kell figyelni, a jelekre, amiket illik észrevenni. A körforgalom hasznos dolog, lehet haladni, de vigyázni kell, hogy időben kiszálljon az ember. Aztán itt vannak a kereszteződések, a zsákutcák... Ajjaj! Mennyi minden, ami egyszerre gyönyörű és fájdalmasan gyötrelmes. De, az utakat járni kell! Ezt Süni jól tudja.

Süni és a borostyán

Süni elnézte a borostyánokat. Fura szerzetek, gondolta. Állandóan futnak, mindig, mindenhová. Mintha örökösen sietniük kellene, mintha nem lenne maradásuk, mintha égetné a lábukat a csupasz föld. Felkúsznak magányos fára, feldíszítenek minden csupasz falat, kerítést. Talán csak egy erős karra vágynak, hogy valakit magukhoz vonjanak, feldíszíthessenek? Talán, nincs kit megöleljenek? Igen. Ez lesz a megoldás, gondolta Süni. Magányosak, mint én.

Süni és a magány

Süni időnként magányos. Néha úgy érzi magát, mint egy magányosan kikötött csónak valahol a nádas szorításában. Ringatózott a vízen, megbújt az árnyékban, de éhezte a napfényt, a társaságot. Vágyakozva gondolt testvéreire, a nagy folyó partján, akik összebújva, egymást símogatva hajtották álomra fejüket. Időnként elúszott mellette egy ladik. Vágyódva néztek egymásra olyankor, de tenni nem sokat tehettek. Csak egymásra emelték olyankor pillantásukat, és a folyó hullámaival üzentek egymásnak. Süni ilyenkor boldog volt.

Süni és az idő

Süni hadilábon állt az idővel. valahogy sohasem volt belőle elég. Gyakran elgondolkozott, vajon, mi lehet az oka? Pedig annyira igyekezett, hogy mindenre legyen elég! De a percek, az órák, a napok elszáguldottak felette. Máskor meg ólom lábon vánszorogtak a nyomában. Kicsit elmosolyodott. Ez lenne a híres relativitás?

Igen az idővel gondjai voltak, de az órákat mindig nagyon szerette. Gyermekkorában próbált rájönni a titokra. Persze, hogy nem sikerült Neki. Így aztán, ha az idő titkait nem fejthette meg, hát legalább az órák szeretete az övé lehetett.

Süni és a felhők

Süni szerette e felhőket. Mindenféle felhőt. A fehér bárányfelhőt, a sárgás-vöröses fényben játszót és a feketén kavargő viharfelhőket is. Minden évszaknak megvolt a maga varázslatos felhőcsodája. Mindig mutattak valami újat, valami fenségeset. Gyakran feküdt ki a fűre és csak bámulta a tovafutó, játszadozó, vagy éppen haragos csodákat. Mindenféle figurákat látott bennük. Szeretett volna egyszer az egyik szélére ülve, lábát lógatva beutazni a földet. De ez csak egy volt Süni vágyai közül.