Jelek

Voltak bizonyos jelek.

Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni.  Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk.

Nálam is voltak jelek.

A Tölgy és a Ciprus

„És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:

Mert templom oszlopai távol állnak egymástól,

És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.”

                                               /Kahlil Gibran/

Mindketten ifjak voltak, amikor egymásba szerettek. Az erős Tölgy és a törékeny Ciprus. Nem volt boldogabb náluk a föld kerekén, naphosszat nem tudtak betelni egymás közelségével. A Ciprus csodálta a Tölgy erejét, délceg termetét, egyre lombosodó koronáját. Szemét sokáig nyugtatta a lomb közé fészkelő madarak játékán, hallgatta a koncertjüket. A Tölgy szerette kedvese törékenységét, kecses ívű törzsét, szerette, hogy gondoskodhat róla, óvhatja, féltheti.

Nyusziskakaó

- Nyusziskakaó!

 Jaj, ne! Még ne! Mi lenne, ha nem mozdulnék? Ha csak feküdnék békésen a takaró alatt, szép nyugodtan venném a levegőt, mintha nem is hallottam volna az ébresztőt. Minden reggel ezzel ébreszt. Könyörgöm, ma vasárnap van! Aludni szeretnék! Csak egy kicsit még! Légyszi! Ígérem, jó leszek, csak bújtasd vissza ezt a szőrmókot még az ágyikójába! Áll az ágyam végében. Érzem a pillantását. A nagy boci szemeit rám emeli, és amikor nem mozdulok, kicsit hangosabban…

- Nyusziskakaó!

Hogy volt?

Tanuld meg, Lányom, a vantól sohasem kell félni! Félni csak a nincstől kell! – mondta nagyanyám, miközben minden ellenkezésem ellenére egyre csak pakolt a kosaramba mindent, ami a keze ügyébe került.

Főzetre való babot, zserbóra elég dióbelet, pár darab tojást a szomszédasszonytól, két almát, egy aprócska tököt, céklát, zeller zöldet, kaktusz hajtását, tulipán hagymáját, és még ki tudja mit nem, csak adhasson, csak vihessem, mert ott a városi házban úgysem terem.

Intermezzo

-         Jó napot! Ezt a levelet…
-         Sorszám?
-         Az nincs. Egyedül vagyok, ezt a levelet…
-         Vegyen sorszámot!
-         Vettem. Jöhetek? Csak én …
-         Majd szólítom!
-         De …
-         Mondom, majd szólítom!
-         Most komolyan mondja? Az egész postán egyedül vagyok!
-         ….
-         Nézze, sietnék! Csak ezt a levelet…
-         …
-         Hányan várnak előttem?
-         523
-         Na, végre! Ezt a levelet szeretném feladni.
-         Jó napot kívánok! Kínálhatok Önnek kedvezményes hitelt?
-      ?
-         Esetleg biztosítást?
-         Nem. Csak ezt a levelet, legyen szíves!
-         Nagyon kedvező konstrukciók…
-         Nem! Nem! Nem! Vegye el a levelemet! Sietek!
-         Ne tessék hangoskodni, csak a dolgomat végzem!
-         Akkor végezze! Vegye el ezt az átkozott levelet, és felejtsen el!
-         Ajánlva?
-         Nem.
-         Elsőbbséggel?
-         Nem.
-         Pedig úgy gyorsabb!
-         Nem érdekel, csak tegyen már rá egy vacak bélyeget!
-         Siet?
-         Igen sietek. Igaz, ez Magát hidegen hagyja. Itt van 200 forint. Tegyen rá bélyeget, és felejtse el, hogy itt voltam! Viszontlátásra!
-         Még ilyet! Most meg hova fut? És a visszajáró? Hogy micsoda emberek vannak!

Apró

Apró kockákba zárt
életmaradékaim
cipős dobozba szépen
sorba rakva -

jó lesz még valamire

Téltemető

Alig vártam már, hogy tavasz legyen. Illetve, hogy színek legyenek. Sárga, kék , zöld, és kitudja még milyen, csak virítson, csak lássam! Hosszú volt már ez a tél. De az is lehet, hogy csak annak tűnik, mert elszoktunk már az ilyen havas, szürke telektől. Pedig régen is voltak ilyenek. Emlékszem még a térdig érő havakra, a tetőkig futó hófúvásokra, a katonai lánctalpasokra, amik a kenyeret hozták. Milyen régen volt!