Most nem is kell több

Látom az arcodon, hogy örülsz nekem, és én is ugyanígy érzek. Jó, hogy itt ülünk egy forró teával a kezünkben, a lábunkat magunk alá húzva a kanapén. A testünket átjárja a jóleső melegség. Talán a teától, de az is lehet, hogy valami sokkal különlegesebb dologtól, nem tudom, de talán nem is lényeges.

Tudod, olyan ez, mint amikor belépsz a házba, és mielőtt a cipődet letennéd, leülsz egy kicsit. Csak egy pillanatra megpihenni.  Nem fáradtság ez, nem is lustaság, hanem csak egyszerűen örülsz annak, hogy végre valahára otthon vagy, körülötted minden ismerős, mindenhez kötődésed van, minden apró szeglet meleg és barátságos. Jó neked itt.

Megfeledkezel arról, hogy mennyire fáradt is vagy, mennyire fáj a hátad, vagy a lábad, nem nyomasztanak a kifizetetlen számlák, nem aggódsz az anyád várnyomása miatt, nem félsz, hogy miközben sétálsz az utcán, megtámadnak és kirabolnak, nem rettegsz amiatt, hogy mi lesz a gyerekeiddel, ha végeznek az egyetemen. Az sem zavar akkor, hogy esténként holtfáradt vagy és elalszol a híradón, ami egyébként is csak rémhírekkel van tele, nem izgat, hogy elillannak az évek és a szemed körül ráncokat festett az idő. Nem számít semmi. Csak a tea a kezedben, a melegség ott, baloldalt, és az öröm, hogy együtt lehetünk.