Csuprok

Élt valahol, fenn a hegyek között egy fazekas mester. Messze földről hozzá jártak az asszonyok, ha igazán csinos csuporba akarták télire eltenni az ízletes szilvalekvárt. A korongozás tudományát az apjától tanulta, az meg az ő apjától, és ez így ment már nemzedékek óta, mióta világ a világ. Az edényei erősek voltak, minden ékesség és hivalkodás nélkül, mégis minden házban a polc legelejére kerültek az éléskamrában.

Történt egyszer, hogy a mester kedveskedni akart a feleségének, - valami apró bűnét akarta jóvátenni, egy kocsmában töltött estét talán – ezért kigondolta, hogy kiégetés előtt mázasra festi az asszonynak szánt mézes csuprot. Éppen kékre, apró fehér pettyekkel.

Nézett is az nagyot, amikor meglátta, de olyan nagyon megtetszett neki, hogy azonnal fogta a kincsét és futott a szomszédba, hogy csodálják meg asszonypajtásai is, milyen ügyes ember az ő párja.

Olvasónapló

Hát, igen! Engedj össze két vadidegen embert, egy nőt és egy férfit egy vitorlásra és mást sem fognak csinálni, mit egymás idomait figyelik, ugyanakkor mindkettő szégyenkezik a saját gondolatai miatt. 

Szóval nem sokat haladtunk előre. Egyrészt időhiány miatt nem haladtam, másrészt itt egy kicsit megült a cselekmény.
Erről azonban eszembe jutott életem párja, aki nem keveset bosszankodik az én olvasási mániám miatt. No, nem az időt sajnálja tőlem, még csak azt sem veti a szememre, hogy nem lehet enni a padlóról, vagy, hogy egy ingre várni kell, hogy gyorsan kivasaljam. Neki a problémája a könyveimmel van. Ugyanis a lakás minden pontján van belőle egy, amit éppen olvasok. Mert ugye, más kell a kávéhoz reggel, más a reklámok alatt, más egy fárasztó munka után, és megint csak egy másik vasárnap délutánra. nem érti, hogy lehet egyszerre ennyi könyv cselekményét észben tartani. Pedig, lehet. Még csak nagy erőfeszítés sem kell hozzá.

Megjegyzem, a könyvtári könyv, mint ez is, elsőbbséget élvez :-)

A válás

Fagyos december volt. Hideg, hó nélküli, szürke december.

Kis csoport állt az urnafal előtt. Húszan, ha lehettek. Fázósan húzták össze magukon a nagykabátot, arcukon fásult unalom, ideges bosszúság. Talán az idő miatt, talán valami másért, nehéz lenne megmondani.  Néhányan az órájukat nézték, futottak volna tovább, mert dolog van, sietni kell. Az egyik kazetta nyitva, benne a néhány perce belehelyezett díszes urna. Maréknyi por és hamu.

Olvasónapló

Bonyolódnak az események. Már nem csak egy, de hirtelen három levél is előkerült, nem árulom el, hogyan, mert akkor nem lesz érdemes elolvasni a könyvet, de főhősünk látatlanul is belebolondul a levelek írójába, összecsomagol és a feltételezett helyszínre utazik. Van némi kis hezita, meg rábeszélés is a dologban, de szabija van, - jó neki - , ideje van, hát elutazik a tengerparti városkába, hogy megismerkedjen Garettel.

Nem hagyott nyugodni egy tagnapi hozzászólás. Nevezetesen Erikáé, aki szerint Sparks nagyon nőiesen ír, és talán nem is férfi. Nos ilyen szűrőn át kezdtem figyelni a könyvet, és igazat kell adnom   Erikának! Egyszerűen a szóhasználata, a jellemek megformálása nagyon női íróra vallanak. Talán csak a fordítás miatt? Meglátjuk.

Nos, eddig egy kibontakozóba lévő szeretmetes regény, nem a rosszabb fajtából. Azért a szemem, és az írói értelmem néha hibára is akad, de ez már tényleg csak kukacoskodás.

Alkonyat

Úgy kezdődött, igen. A civakodással. Alig, hogy az öreg Bánáthy Lajos beköltözött az öregotthonba. Isten látja lelkét, nem akart ő menni, esze ágában sem volt, nem szokott ő ilyen helyekhez, de hát a muszáj nagy úr. Ha kell, hát kell, akármennyire keserves is, a döntés ellen nincs apelláta.  Azelőtt fiáékkal lakott a városban, egy nagy, kertes házban, de azokba belefészkelte magát a mehetnék, eladták a nagy házat, az árát becsülettel megfelezték, összepakolták a gyerekeket, aztán repülőre szálltak és már mentek is Amerikába, az öreg Bánáthy meg a szociális otthonba.

Olvasónapló

Arra gondoltam, hogy valahova jegyezni kellene, hogy mikor, mit olvasok. Csak, hogy ne fordulhasson velem elő még egyszer, hogy a könyv végén rájöttem, hogy már olvastam. 
No, akkor felejtsük el azokat a könyveket, amiket idén olvastam, (Van egypár) és kezdjük a dolgot mától.

Elkezdtem olvasni Nicholas Sparks Üzenet a palackban című könyvét.

Jelentem, egyenlőre semmi különösebben érdekes. Előkerül egy palack az óceánból, amiben egy szerelmes levél lapul. Egy férfi írta egy nőnek, akibe nagyon szerelmes. Megjegyzem, egy férfi soha nem írna ilyen szerelmes levelet. Kizárt dolog a mai férfiakat ismerve. Egy fiatal újságírónő, Theresa futás közben megtalálja a palackot. Hosszas mese kezdődik Theresa életéről, válásáról, arról, hogy egyáltalán hogyan is kerül abba a tengerparti üdülőhelyre. 

Itt tartok most. :)

Mielőtt

Mielőtt eléd lépek
ködlepte kanyargós utamat bejárom
cseresznyevirág szirmokkal
megvetem ágyam
lefejtem holdsugárból szőtt
angyali fátylam
hajnali harmattal mosom meg arcom
szebbnek láss ha eljön az alkony

A hazug

A szemedben látom, tudod, hogy hazudnak a szavaim, mégis hagyod, hogy hazudjak. És én mesélek. Mesélek színes hazugságokat.

Képeket festek neked tavaszról, színekről, virágokról, gyógyító napsütésről, az égen játszadozó felhőkről, a fenyő illatáról, a patak csörgedezéséről, a gyümölcs íncsiklandó zamatáról.  Gondolatban elviszlek oda, ahol a folyók találkoznak. A híd lábánál megállunk kicsit. Apró kenyérfalatkákkal etetjük a hattyúkat. Aztán kisétálunk a parkba. Egy padon ülve süttetjük az arcunkat a napsütésben. 

Édes otthon

            

Akár egy rongyosra olvasott ponyvaregényben, úgy kezdődött ez a történet is; a szegény sorból származó, falusi óvónő megismerkedett a gazdag és jóképű, ügyvezető igazgatóval. Ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen tucatjával fordulnak elő a hasonló, vagy ennél különösebb esetek manapság. Az élet már csak ilyen. Persze nem ment ez olyan egyszerűen, mert a világ nem úgy lett teremtve, hogy a férfiak és a nők eleve egymáshoz volnának rendelve. Ha választhatnának, sokan a világ két legtávolabbi pontjára költöznének, hogy még véletlenül se akadhassanak párra, de szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségre, Isten megteremtette a szerelmet: ezt a furcsa, megfoghatatlan és minden logikát nélkülöző emberi érzést. A miérteken pedig lehet töprengeni, de nem érdemes.

Kompromisszum

- A munkádat természetesen abba kellene hagynod, de ez sokkal jobb lenne mindenkinek, nem igaz?

- Kivéve engem - mondta  ki a nő meggondolatlanul, ami az egész beszélgetés alatt ott motoszkált a fejében.

Kicsúszott a száján, bár nem akarta. Olyan erősen próbálta visszatartani, hogy az már valósággal fájt. Aztán mégiscsak szavakká formálódott benne a csalódottság, és kiszökött a langyos tavaszi levegőbe. Sajnos ott is maradt még sokáig belekeveredve a mindennapokba.

A nő azt hitte, hogy már nem lehet rosszabb a helyzet annál, mint amilyen a megjegyzés elhangzása után közvetlenül volt. Azonban mégis tovább romlott a hangulat. A férfi alig beszélt vele, csak amikor feltétlenül szükséges volt. Ez a mindenre ránehezedő csend volt a legrosszabb. Kimondta, amit gondolt. Ez olyan nagy baj? A férfi nem avatta be az életüket megváltoztató döntésbe. Kész tények elé állította. Ezt nagyobb bajnak érezte.

Mindig együtt

Véget ért Diara pályázata. Nagy örömömre az én írásom megosztott második helyezést ért el. A pályázat címe: Visszatérés

Hé, Te!

Igen, te ott, azon az asztalnak látszó valamin, figyelnél rám egy kicsit?

Rohadtul unom ezt az egyhangú sivítást. Szétszakad a dobhártyám, még a végén megfájdul a fejem! Mindig érzékeny voltam az ilyen magas hangokra. Persze ez Téged abszolút nem érdekel, mi?  Mozdulj már meg végre!  Nem zavar, hogy az a csinos kis szöszi kétségbeesetten rohangál össze-vissza? Nem? Az sem, hogy az öreg doki most készül beléd vezetni egy atomerőművet? Ilyenkor úgy tudlak utálni!

A szegény ember virágai

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s a szegény embernek három fia. Ennek a szegény embernek csak egy kicsi kertecskéje volt, de ebben a kicsi kertben olyan szép rózsák termettek, hogy aki látta, megcsudálta. Volt ebben a kertben egyéb virág is, olyan, amelyiknek az illatja hat mérföldre terjedt, olyan is, hogyha valaki hozzányúlt, megcsendült, s csengett, mint az aranycsengő…

Tatus

Negyedik napja esett. Monoton egymásután kopogtak a hideg esőcseppek a párkányon, szél tépázta az alig sarjadó muskátlikat az ablakban. Hajnal volt. Sötét, és nedves hajnal. Nem mozdult semmi, csak az eső szakadatlan dobolása hallott, meg egy egér neszezése a kamra felől.

Az öregember feküdt az ágyon. Fejét a tarkója alá kulcsolt kezén nyugtatta.  Hallgatta az esőt.  Gondolkodott. Fel kellett volna kelnie, a nap már régen elkezdődött, a jószágnak enni kellett volna adni, de nem akaródzott megmozdulnia. Húzta az ágy, vissza a dunna alá, a száraz melegbe, vissza az emlékek közé, oda, ahol még nem látszott a gond. Ideje lett  volna felkelnie, begyújtani a tűzhelybe, hogy a szomszéd ágyon alvó gyerek ne a fogvacogtató hidegre ébredjen fel, de minden mozdulat fájdalmas volt, mintha éles késsel szurkálták volna az oldalát, még a levegővétel is kín-keserves harc volt a saját testével. Mindennek az átkozott eső az oka – gondolta - miközben mégis megmozdult, hogy szép, lassan felöltözzön, magára kanyarítsa a vattakabátját, és a jószágok után nézzen.

Stílus

Olyan vagyok, mint az a nő, aki keresi a saját illatát. Kipróbál ezt is, magára szór abból is, megpróbál édeset, magára fúj savanykásat, könnyűt, és bódító nehezet. Próbálja vegyíteni a Chanelt a Krasznaja Moszkvával, hátha kisül belőle valami egyedi, mással össze nem hasonlítható. 

Én is keresem azt a valamit, amit úgy hívnak, saját stílus. De ahhoz, hogy azt megtaláljam, próbálkoznom kell. Vegyíteni, ízlelgetni. Van, ami sikerül, és olyan is akad, ami nem. Az okos ember a hibáiból tanul, nem igaz? 

Esőcsepp

Jártál már erdőben esős időben? Hallgattad a fák leveleinek neszezését, amikor az esőcsepp egyik levélről a másikra szédül? Mert szédülés az, a természet ostoba játéka. Görgeti, görgeti, játszódik vele, majd egy óvatlan pillanatban magára hagyja. Legyen, aminek lennie kell, hulljon, pörögjön, folyjon, szédüljön! Mint a kibuggyanó könny örömében, vagy bánatában.

Láttad már a virágok szirmain futkározó napsugarak játékát? Kibújik, elveszik, hogy aztán máshol újra előtörjön pompásabban, kajlábban, mint azelőtt. Nincs ború, nincs árnyék, csak szépség van és játékosság, szelídség és pajkosság.

Szeretnék esőcsepp lenni. Arcokon szédülni, levél csücskén ülni, láblógatva örömkönnyekkel örülni, bánatkönnyekkel alászállni, poklok poklát járni. 

Szeretnék napsugár lenni. Mosoly szögletében ülni, szemek csillogásában fürödni, játszani, játszani, játszani. Minden esőcseppet felszárítani.

Az újévi fogadalmakról

Azt előre kell bocsájtanom, hogy nem vagyok az újévi fogadalmak híve. Egyáltalán semmilyen fogadalomnak nem vagyok híve. No, nem azért, mert olyan rettenetesen nagy önfegyelembe és energiába telne megtartanom őket, ne adj Isten, olyan felületes lennék, hogy azonnal törlöm a memóriámból, amint kiejtem őket a számon. Nem, erről szó sincs. Csupán annyi a bajom velük, hogy képtelen vagyok megtartani őket. Rajtam kívülálló okok miatt.

Megértem én, ha azt mondod, hogy mindenki úgy osztja be az idejét, ahogy akarja, és ha már beosztotta, azt arra fordítja, amire kedve tartja. Sokszor nem is az idő az, ami gátat szab ezeknek a fogadalmaknak, hanem az úgynevezett egyéb körülmények. Olyanok, amiknek eszük ágában sincs tudomást venni arról, hogy valami nagyon fontos, és halaszthatatlan fogadalom teljesítése van éppen folyamatban. Miről jutott ez éppen most az eszembe? A futásról, jobban mondva éppen annak a hiányáról.