A hitről

Apa azt mondja, a hit baromság. Azt csak a könnyen befolyásolható emberek miatt találták ki, hogy a nehezen megkeresett pénzüket kicsalják valahogy. Mert az emberek ilyenek. Folyton csalnak és hazudnak, a papok meg különösen.

Erre Anya csak nevet és azt mondja Apának, hogy összekeveri a fogalmakat. A hitnek semmi köze a jóhiszeműséghez, sem a csaláshoz. Egyszerűen hinni kell valamiben, különben az ember belesavanyodik a problémáiba. A hit nem azonos a templomba járással, sem a pénzzel. A hit nem pénzkérdés, sokkal inkább szeretet kérdése.

Most meg Apa nevet, és azt mondja Anyának, hogy jövő hónapban majd egy kiló szeretetet ad neki pénz helyett, hogy abból vásároljon a boltban. Kíváncsi lesz, meddig bírja Anya azt az aszkéta életet.

Anya azt is mondta Apának, hogy hiába van pénze, ha nincs lelki békéje, elmehet a sóhivatalba, mert megbetegszik, és akkor aztán hajthatja a pénzt, legfeljebb annyit fog kapni, ami az éhenhaláshoz sok, de a megélhetéshez kevés.

Erre Apa azt mondta, hogy Anya közhelyes, és nem érti az egésznek a lényegét. Semmi köze az egészségnek és a hitnek egymáshoz.

Anya erre azt felelte, hogy látod, ez is egyfajta hit. Mégiscsak hiszel, nem igaz? Csak nem biztos, hogy boldogabb leszel tőle.

Én nem tudom, melyiküknek van igaza. Talán nem is nekem kell eldöntenem.

Útjelzők

Egész életünket végig kísérik az útjelzők.

 Apró kövek, amelyeket  sokszor csak késve veszünk észre, vagy észre sem veszünk nagy rohanásunkban, mégis meghatározzák cselekedeteinket.

Gyakran elmegyünk mellettük, talán még bele is rúgunk, néha pedig kétségbe esetten kutatunk utánuk, nem találjuk, miközben végig ott vannak a lábunk alatt.

Mindig vannak jelek. Néha jó dolgokra hívják fel a figyelmet, de van, amelyik kifejezetten gonoszkodó és rossz dolgot jelez. 

Amikor reggelente a buszra várok, elképzelem, hogy milyen nap elé nézek. Időnként megmagyarázhatatlan előérzetem van, tudom, hogy aznap történni fog valami. Sokszor még azt is meg tudom jósolni, hogy jó vagy rossz az a dolog. És nem találom a hozzájuk kapcsolódó jeleket. Aztán, amikor megtörténnek a dolgok, utólag már a jelek is értelmet nyernek. Akkor villan be az agyamba, hogy - hoppá, hiszen ott volt az orrom előtt- csak fel kellett volna vennem, magamhoz ölelni, vagy eldobni, de akkor már késő.

Ősz

  

Szivárvány-sárgában érkezett

szék támlájára terítve

elázott rongyait

ködszín pongyolában kuporodott

a kandalló elé

- tálkában gesztenye, bögrében forralt bor -

-

A házak közt az út kövén

hallgatag kövér esőcseppek

járnak

delíriumtáncot.

Ült

ült rezzenéstelen
csöndes nyugalommal
arca békés
a távolba révedt
izma feszült csak
ahogy ott ült
körülötte megállt az idő

Madarak

Olyankor ott van

Olyankor ott van Isten. Akkor, amikor indulnom kell, mert valami hajt belülről, hogy menjek, siessek, mert ezer csoda vár. És én megyek. Eldugott tisztásokra, végtelen mezőkre, kopár hegyoldalakra, elhagyott bányákba, tópartra, szőlőhegyre, város forgatagába. Aztán készül több ezer kép. Jönnek egymás után sorba, sorba. Aztán egyszer csak megáll a számláló, megakad a szemem azon az egy képen, amiért érdemes volt hallgatnom Rá. Mert ő tudja. Tudja, mikor kell indulni, hova kell menni, és azt is tudja, hogy mikor kell megállni. Csak egy pillanatra. Mert olyankor ott van Isten.

Az ágy

- Ákos! Hozzuk vissza az ágyat! – szólt Juli hirtelen.

A konyhában ültek. A férfi az asztalnál újságot olvasott, miközben szórakozottan kanalazott egy tálka elázott gabonapelyhet. Álmos volt még, hirtelen el sem jutott tudatáig a kérés, így csak megszokásból, vagy csupán csak szórakozottságból, azonnal válaszolt.

- Igen, Drágám!

Átváltozás

Iszonyú fáradt vagyok. Nem forognak az agytekervényeim, nem jutnak eszembe a szavak. Felcserélődnek a betűk, nem győzöm javítani az elütéseket. Gondoltam, hogy böjtje lesz a Semmelweis napi szabadnapnak, de mégsem voltam felkészülve ekkora rohamra. Bár, hónap eleje, hét eleje, bizony-bizony borítékolható volt ez a nagy roham.

Csak úgy...

Végre kicsit fellélegezhetek, így gyorsan írok pár sort.

Kicsit elfáradtam tegnap, ma meg folytatódott a munka. A cseresznye a pincében, felváltva sorakozik a meggyel. Forr a cseresznyebor, a meggybort hamarosan lehet fejteni. Most meg azon töröm a fejem, mit főzzek a hétvégén. Valószínűleg rosszul neveltem a családomat, mert az a fura tényállás állt elő, minden ebédre kétfélét kell főzni.

Anyám még nem járt a tengernél

Anyám még nem járt a tengernél. Látott már róla filmeket, tucatjával mutattuk neki a fényképeket, ezer mesét halott a horvát sziklákról, a görög medúzákról, de igazából még nem látta soha. Most a fejébe vette, hogy addig nem akar meghalni, míg nem volt legalább egy tengerparti városban, nem ült ki a partra és nem hallgatta a sirályok énekét. Azt mondja, nem akar ő messze menni, elég a legközelebbi tengerpart, csak sós legyen a víz, és süssön a nap.

Harmincöt sor

Harmincöt sor. Azt mondják, ennyit kell csak írni naponta és máris Márai nyomában járhatunk. Csak harmincöt sor, és kitartó munkánk gyümölcse lehet egy novella, egy regény, egy mese, vers, vagy akármi, amit olvasni lehet. Én még csak a harmadiknál tartok, azt is jó nagy betűkkel írom, és már is aggódom, hogy mi lesz ebből? Miről lehet harmincöt sort írni? Pláne naponta.

Tavasz

Nem is tudom, miről írhatnék.

Talán írhatnék arról, hogy milyen soká jött meg idén a tavasz. A tudósok és a lelkes zöldek globális felmelegedésről beszélnek, és a huszonnegyedik órát emlegetik, követelik a levegőszennyezés és egyéb gázok kibocsájtásának mérséklését. A pesszimisták és a fanatisták armageddont emlegetnek, világvégét, ami ezzel az őskáosszal kezdődik. A politikusok és az elemzők iszonyú drágaságot jósolnak az őszre, persze, ha lesz ősz egyáltalán. A népi bölcsek állítják, hogy mindezt ki lehetett olvasni a galagonya izzásából és a falevelek hullásából.

Azt is tudom, hogy anyámékat olyan, teljesen hétköznapi dolgok foglalkoztatják  mint a késői metszés, vagy a borsó elvetése. Amiatt idegeskednek, hogy késik a munka, aztán majd mindent egyszerre kell elvégezni az alatt a pár nap alatt, míg meg nem jön a nyár. Mert az már szinte biztos, hogy a nyár korábban fog jönni, mint aktuális lenne.

Engem egyszerűen csak a szürkeség bosszantott, a színeket ugyanis sokkal jobban kedvelem.

Aztán végre ez is eljött. A tavasz. 

Világbéke

Délelőtt még a Világbékéről beszéltél.

Na, jó, ez azért kicsit túlzás, de emlékszem, ahogy emelkedett hangon szónokoltál valamiféle faji és vallási egyenlőségről, meg arról, hogy a te szemedben minden ember egyforma, csupán csak annyi a dolga, hogy betartsa a számodra olyan fontos társadalmi normákat és törvényeket, eleget tegyen az elvárásaidnak. Ne lopjon, hazudjon, ne öljön embert, ne cigizzen a lépcsőházban, és pórázon sétáltassa a kutyát.

Jelek

Voltak bizonyos jelek.

Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni.  Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk.

Nálam is voltak jelek.

A Tölgy és a Ciprus

„És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:

Mert templom oszlopai távol állnak egymástól,

És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.”

                                               /Kahlil Gibran/

Mindketten ifjak voltak, amikor egymásba szerettek. Az erős Tölgy és a törékeny Ciprus. Nem volt boldogabb náluk a föld kerekén, naphosszat nem tudtak betelni egymás közelségével. A Ciprus csodálta a Tölgy erejét, délceg termetét, egyre lombosodó koronáját. Szemét sokáig nyugtatta a lomb közé fészkelő madarak játékán, hallgatta a koncertjüket. A Tölgy szerette kedvese törékenységét, kecses ívű törzsét, szerette, hogy gondoskodhat róla, óvhatja, féltheti.

Nyusziskakaó

- Nyusziskakaó!

 Jaj, ne! Még ne! Mi lenne, ha nem mozdulnék? Ha csak feküdnék békésen a takaró alatt, szép nyugodtan venném a levegőt, mintha nem is hallottam volna az ébresztőt. Minden reggel ezzel ébreszt. Könyörgöm, ma vasárnap van! Aludni szeretnék! Csak egy kicsit még! Légyszi! Ígérem, jó leszek, csak bújtasd vissza ezt a szőrmókot még az ágyikójába! Áll az ágyam végében. Érzem a pillantását. A nagy boci szemeit rám emeli, és amikor nem mozdulok, kicsit hangosabban…

- Nyusziskakaó!

Hogy volt?

Tanuld meg, Lányom, a vantól sohasem kell félni! Félni csak a nincstől kell! – mondta nagyanyám, miközben minden ellenkezésem ellenére egyre csak pakolt a kosaramba mindent, ami a keze ügyébe került.

Főzetre való babot, zserbóra elég dióbelet, pár darab tojást a szomszédasszonytól, két almát, egy aprócska tököt, céklát, zeller zöldet, kaktusz hajtását, tulipán hagymáját, és még ki tudja mit nem, csak adhasson, csak vihessem, mert ott a városi házban úgysem terem.

Intermezzo

-         Jó napot! Ezt a levelet…
-         Sorszám?
-         Az nincs. Egyedül vagyok, ezt a levelet…
-         Vegyen sorszámot!
-         Vettem. Jöhetek? Csak én …
-         Majd szólítom!
-         De …
-         Mondom, majd szólítom!
-         Most komolyan mondja? Az egész postán egyedül vagyok!
-         ….
-         Nézze, sietnék! Csak ezt a levelet…
-         …
-         Hányan várnak előttem?
-         523
-         Na, végre! Ezt a levelet szeretném feladni.
-         Jó napot kívánok! Kínálhatok Önnek kedvezményes hitelt?
-      ?
-         Esetleg biztosítást?
-         Nem. Csak ezt a levelet, legyen szíves!
-         Nagyon kedvező konstrukciók…
-         Nem! Nem! Nem! Vegye el a levelemet! Sietek!
-         Ne tessék hangoskodni, csak a dolgomat végzem!
-         Akkor végezze! Vegye el ezt az átkozott levelet, és felejtsen el!
-         Ajánlva?
-         Nem.
-         Elsőbbséggel?
-         Nem.
-         Pedig úgy gyorsabb!
-         Nem érdekel, csak tegyen már rá egy vacak bélyeget!
-         Siet?
-         Igen sietek. Igaz, ez Magát hidegen hagyja. Itt van 200 forint. Tegyen rá bélyeget, és felejtse el, hogy itt voltam! Viszontlátásra!
-         Még ilyet! Most meg hova fut? És a visszajáró? Hogy micsoda emberek vannak!

Apró

Apró kockákba zárt
életmaradékaim
cipős dobozba szépen
sorba rakva -

jó lesz még valamire

Téltemető

Alig vártam már, hogy tavasz legyen. Illetve, hogy színek legyenek. Sárga, kék , zöld, és kitudja még milyen, csak virítson, csak lássam! Hosszú volt már ez a tél. De az is lehet, hogy csak annak tűnik, mert elszoktunk már az ilyen havas, szürke telektől. Pedig régen is voltak ilyenek. Emlékszem még a térdig érő havakra, a tetőkig futó hófúvásokra, a katonai lánctalpasokra, amik a kenyeret hozták. Milyen régen volt!

Játék

lassan elveszik
szememben az arcod
kutatom fülemben
az utolsó hangod

emlékszem
pillanatmorzsák
kergetőznek
szemed színe
mosolyod íve
egy érintés az államon
borosta az arcodon
egy mozdulat csak
ahogy intesz
egy köszöntést
vagy búcsút
ma már mindegy
egy utolsó ölelés

néhány könnycsepp
lassan elveszítlek

félek
magam maradok
az idő könnyű
játékszerének

Porszemek

Az életet nem a nagy dolgok határozzák meg, hanem azok a mindennapi, parányi porszemek, amikről nem is gondolnánk, hogy ilyen nagy jelentőséggel bírnak. A pillanatok, amik elraktározódnak valahova nagyon mélyre, a tudat legmélyére, hogy aztán valami aprócska dolog a felszínre hozza őket. Egy utazás, egy mosoly, egy elsuhanó autó, egy mozdulat, egy hang, valami, ami látszólag nem is fontos, mégis jelentőséggel bír. Időnként csodálkozva megállunk, mintha ez, vagy az a dolog egyszer, valamikor nagyon régen éppen ugyanígy megtörtént volna már velünk. Ismerjük már a következő lépést is, tudjuk, mi fog történni, szinte látjuk, hogy leesik a csésze, kiborul a tej, kicsúszik a lábunk alól a talaj. Kicsit csodálkozunk még, de hamar lépünk. Lépünk tovább, a következő pillanat felé, mert a pillanatok nem állnak meg, folyton mozgásban vannak, peregnek, forognak, sietnek, szaladnak. Sietnek, mert egy egész élet múlik rajtuk.

Nem félsz?

- Nem félsz? - kérdezted váratlanul.

Én persze úgy tettem, mint aki nem tudja, mire gondolsz, és ártatlan mosollyal az arcomon megkérdeztem:
- Mitől kellene félnem? - Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy nem igazán hiszel ezekben a virtuális kapcsolatokban. Tudtam, mi a véleményed, mégis visszakérdeztem. Nem is maradtál adós a válasszal.
- Nem félsz, hogy ezek a netes kapcsolatok elvesznek valamit az életedből? Nem félsz, hogy a valós kapcsolataid rovására mennek?

Kávé reggel

- Kávé, reggel?

- Naná, hatkor! – hallom a saját hangom, aztán teszek még egy tétova mozdulatot, de indulni kell. Pedig, hogy maradnék még!

Mellettem elsuhan a város őrült kuszasága. Nem figyelek. Ki sem nagyon nézek a villamos ablakán.

Aztán már a vonaton ülök. Feszélyez ez a sötétség. Mint egy kísértetvonat. Csönd és sötét. Hárman ülünk a fülkében. Velem szemben két férfi. Látszólag őket sem köti össze semmi. Nincs semmi kapaszkodó, nincsenek kötelek. A hangos szuszogás még kínzóbbá teszi az ürességet. Nem merek elaludni. A vonat csak egy állomáson áll meg.

Nagyapa

 Az a parányi kis pont egyre nagyobb lett, egyre csak közeledett, aztán már jól ki lehetett venni nagyapa alakját. Mindannyian őt néztük. Az egész család. Sehogy sem értettük a nyugalmat, ami benne volt a járásában, a szeme huncutságában és minden mozdulatában.

Előbb van a bukás...

Sűrű csend ereszkedett rájuk. Valahogy nem jöttek a szavak, talán nem is lett volna értelme a beszédnek. Egyikük sem tudott mit mondani. Mindenen túl voltak már. Elhangzottak üres ígéretek, vad tagadások, dühödt veszekedések, sírások, üvöltözések, könyörgések, és most itt a némaság. Csak nézték egymást ők négyen. A férfi és a két gyerek az egyik oldalon, egymásba kapaszkodva, mintha minden erejük a másikban lenne, és velük szemben a nő védtelenül, elárvultan, szemében bizonytalanság. Végre a férfi megszólalt:

- Tudom, hogy nehéz lesz, de tudnod kell, hogy mi hazavárunk! – azzal kézen fogta a két gyereket, és lassan kilépett az ajtón.

A nő hosszasan nézett utánuk, elmorzsolt egy könnycseppet, aztán belépett a másik ajtón.

Peronon

„… gyorsvonat azonnal indul. Kérjük, fejezzék be a felszállást.”

 A peronra még együtt érkeztünk, szerelmesen, kéz a kézben. A szemünk beszélt csak, nem is kellettek szavak, anélkül is tudtuk mindketten. Összetartozunk.

Cím nélkül

Szeretnék verset írni.

Szaporodnának a sorok

Valami rend szerint

Kurtán, furcsán,

Dallamosan rímelve,

Vagy épp rím nélkül

Összeállva, mint

Valami csoda.

Magam teremtette.

Csak oda

- Kiújult? – kérdezte alig hallhatóan a nő, miközben a fel-felbuggyanó sírással küzdött. A kórházba jövet felkészült ugyan mindenre, legalább is azt hitte, de most mégis minden olyan valóságos. Rémesen valóságos. Az orvos arcán sem látott semmi bíztatót.

- Sajnos nem. – hallotta valahonnan, nagyon messziről a választ, de volt valami rettenetesen idegesítő is abban a két szóban. Nem értette, miért nem tud örülni neki. Micsoda marhaság! Miért nem érzi azt a boldogságot, mint eddig mindig, amikor negatívok lettek a leletei. Öregszem, gondolta magában. Rettenetesen öregszem.

Nem vagyok normális

gőzkalapáccsal zúzod szét
ami kedves nekem

én meg csak nézem
a semmit markolom

hagyom hogy
ujjanként fejtsd le

simító kezem

anyám arcáról

nem vagyok normális

Hétköznapi téma

Olyan jó lenne megírni a hétköznapi ember történetét.

Tudod, amelyik csak éli az életét a mai mindennapokban.

A férfiét például, aki két helyen dolgozik, hogy el tudja tartani a családját. Este aztán a tévé előtt ülve elalszik a Doktorhauson, egy doboz olcsó sörrel a kezében. Nyaralni a szőlőbe jár kapálni, meg permetezni, mert legalább tudja, hogy mit eszik a család a vasárnapi asztalnál.

Vagy a nőét, aki hajnalban kel. Elsőként adja be a gyereket az óvoda kapuján, aztán siet, mert a késést nem tűrik a munkahelyén.

Ideje van mindennek

Olvasom hajnalban az újságot, (mert ideje volt felkelni hajnalok hajnalán) azonnal középen, mert ugye a politika nem igazán érdekel, a halálozási rovattal meg mégsem kezdhetem. Szóval olvasom, hogy mindennek ideje van, és mindent a maga idejében kell elvégezni, hogy boldog emberek lehessünk. OK. Lássuk, mi mindent kell időben elvégezni, a maga idejében. Kezdjük azonnal a felkeléssel. Nekem ez a reggel öt óra nem tűnik igazán a megfelelő időnek, de lelke rajta, megteszem a haza és az Otthon érdekében. Írja még azt is, hogy kilenc előtt semmiképp ne induljunk útnak. Na, itt azért már vannak fenntartásaim a cikkíró elmeállapotával kapcsolatban, mert mutasson itt, Magyarországon egy munkahelyet, ahol a munkaidő (nem délutános és nem éjszakás műszak) tíz körül kezdődik! Mert ugye, ha kilenckor indulok otthonról, akkor azt a fránya munkahelyet el is kell érni. Azt is írja, hogy az étkezéseknek is ideje van, és meg kell adni a módját terített asztal és miegyebek formájában. Most magam elé képzelem a futtában bekapott szendvicsemet, vagy éppen az elfelejtettem ebédelni verziót és nevethetnékem támad. Kinek írták ezt a cikket, és hol? A legfontosabbat nem is írtam! Azt is írja, hogy a boldogsághoz elengedhetetlen egy pohárnyi vörösbor lefekvés előtt. Na, erre azt mondtam, nem is olyan rossz ez a cikk. Főleg, hogy a mosás, vasalás, takarítás, főzés, mosogatás idejéről egy szót sem ejtett. Azt hiszem holnap hajnalban mégiscsak a halálozási rovattal kezdek.

Csuprok

Élt valahol, fenn a hegyek között egy fazekas mester. Messze földről hozzá jártak az asszonyok, ha igazán csinos csuporba akarták télire eltenni az ízletes szilvalekvárt. A korongozás tudományát az apjától tanulta, az meg az ő apjától, és ez így ment már nemzedékek óta, mióta világ a világ. Az edényei erősek voltak, minden ékesség és hivalkodás nélkül, mégis minden házban a polc legelejére kerültek az éléskamrában.

Történt egyszer, hogy a mester kedveskedni akart a feleségének, - valami apró bűnét akarta jóvátenni, egy kocsmában töltött estét talán – ezért kigondolta, hogy kiégetés előtt mázasra festi az asszonynak szánt mézes csuprot. Éppen kékre, apró fehér pettyekkel.

Nézett is az nagyot, amikor meglátta, de olyan nagyon megtetszett neki, hogy azonnal fogta a kincsét és futott a szomszédba, hogy csodálják meg asszonypajtásai is, milyen ügyes ember az ő párja.

Olvasónapló

Hát, igen! Engedj össze két vadidegen embert, egy nőt és egy férfit egy vitorlásra és mást sem fognak csinálni, mit egymás idomait figyelik, ugyanakkor mindkettő szégyenkezik a saját gondolatai miatt. 

Szóval nem sokat haladtunk előre. Egyrészt időhiány miatt nem haladtam, másrészt itt egy kicsit megült a cselekmény.
Erről azonban eszembe jutott életem párja, aki nem keveset bosszankodik az én olvasási mániám miatt. No, nem az időt sajnálja tőlem, még csak azt sem veti a szememre, hogy nem lehet enni a padlóról, vagy, hogy egy ingre várni kell, hogy gyorsan kivasaljam. Neki a problémája a könyveimmel van. Ugyanis a lakás minden pontján van belőle egy, amit éppen olvasok. Mert ugye, más kell a kávéhoz reggel, más a reklámok alatt, más egy fárasztó munka után, és megint csak egy másik vasárnap délutánra. nem érti, hogy lehet egyszerre ennyi könyv cselekményét észben tartani. Pedig, lehet. Még csak nagy erőfeszítés sem kell hozzá.

Megjegyzem, a könyvtári könyv, mint ez is, elsőbbséget élvez :-)

A válás

Fagyos december volt. Hideg, hó nélküli, szürke december.

Kis csoport állt az urnafal előtt. Húszan, ha lehettek. Fázósan húzták össze magukon a nagykabátot, arcukon fásult unalom, ideges bosszúság. Talán az idő miatt, talán valami másért, nehéz lenne megmondani.  Néhányan az órájukat nézték, futottak volna tovább, mert dolog van, sietni kell. Az egyik kazetta nyitva, benne a néhány perce belehelyezett díszes urna. Maréknyi por és hamu.

Olvasónapló

Bonyolódnak az események. Már nem csak egy, de hirtelen három levél is előkerült, nem árulom el, hogyan, mert akkor nem lesz érdemes elolvasni a könyvet, de főhősünk látatlanul is belebolondul a levelek írójába, összecsomagol és a feltételezett helyszínre utazik. Van némi kis hezita, meg rábeszélés is a dologban, de szabija van, - jó neki - , ideje van, hát elutazik a tengerparti városkába, hogy megismerkedjen Garettel.

Nem hagyott nyugodni egy tagnapi hozzászólás. Nevezetesen Erikáé, aki szerint Sparks nagyon nőiesen ír, és talán nem is férfi. Nos ilyen szűrőn át kezdtem figyelni a könyvet, és igazat kell adnom   Erikának! Egyszerűen a szóhasználata, a jellemek megformálása nagyon női íróra vallanak. Talán csak a fordítás miatt? Meglátjuk.

Nos, eddig egy kibontakozóba lévő szeretmetes regény, nem a rosszabb fajtából. Azért a szemem, és az írói értelmem néha hibára is akad, de ez már tényleg csak kukacoskodás.

Alkonyat

Úgy kezdődött, igen. A civakodással. Alig, hogy az öreg Bánáthy Lajos beköltözött az öregotthonba. Isten látja lelkét, nem akart ő menni, esze ágában sem volt, nem szokott ő ilyen helyekhez, de hát a muszáj nagy úr. Ha kell, hát kell, akármennyire keserves is, a döntés ellen nincs apelláta.  Azelőtt fiáékkal lakott a városban, egy nagy, kertes házban, de azokba belefészkelte magát a mehetnék, eladták a nagy házat, az árát becsülettel megfelezték, összepakolták a gyerekeket, aztán repülőre szálltak és már mentek is Amerikába, az öreg Bánáthy meg a szociális otthonba.

Olvasónapló

Arra gondoltam, hogy valahova jegyezni kellene, hogy mikor, mit olvasok. Csak, hogy ne fordulhasson velem elő még egyszer, hogy a könyv végén rájöttem, hogy már olvastam. 
No, akkor felejtsük el azokat a könyveket, amiket idén olvastam, (Van egypár) és kezdjük a dolgot mától.

Elkezdtem olvasni Nicholas Sparks Üzenet a palackban című könyvét.

Jelentem, egyenlőre semmi különösebben érdekes. Előkerül egy palack az óceánból, amiben egy szerelmes levél lapul. Egy férfi írta egy nőnek, akibe nagyon szerelmes. Megjegyzem, egy férfi soha nem írna ilyen szerelmes levelet. Kizárt dolog a mai férfiakat ismerve. Egy fiatal újságírónő, Theresa futás közben megtalálja a palackot. Hosszas mese kezdődik Theresa életéről, válásáról, arról, hogy egyáltalán hogyan is kerül abba a tengerparti üdülőhelyre. 

Itt tartok most. :)

Mielőtt

Mielőtt eléd lépek
ködlepte kanyargós utamat bejárom
cseresznyevirág szirmokkal
megvetem ágyam
lefejtem holdsugárból szőtt
angyali fátylam
hajnali harmattal mosom meg arcom
szebbnek láss ha eljön az alkony

A hazug

A szemedben látom, tudod, hogy hazudnak a szavaim, mégis hagyod, hogy hazudjak. És én mesélek. Mesélek színes hazugságokat.

Képeket festek neked tavaszról, színekről, virágokról, gyógyító napsütésről, az égen játszadozó felhőkről, a fenyő illatáról, a patak csörgedezéséről, a gyümölcs íncsiklandó zamatáról.  Gondolatban elviszlek oda, ahol a folyók találkoznak. A híd lábánál megállunk kicsit. Apró kenyérfalatkákkal etetjük a hattyúkat. Aztán kisétálunk a parkba. Egy padon ülve süttetjük az arcunkat a napsütésben. 

Édes otthon

            

Akár egy rongyosra olvasott ponyvaregényben, úgy kezdődött ez a történet is; a szegény sorból származó, falusi óvónő megismerkedett a gazdag és jóképű, ügyvezető igazgatóval. Ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen tucatjával fordulnak elő a hasonló, vagy ennél különösebb esetek manapság. Az élet már csak ilyen. Persze nem ment ez olyan egyszerűen, mert a világ nem úgy lett teremtve, hogy a férfiak és a nők eleve egymáshoz volnának rendelve. Ha választhatnának, sokan a világ két legtávolabbi pontjára költöznének, hogy még véletlenül se akadhassanak párra, de szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségre, Isten megteremtette a szerelmet: ezt a furcsa, megfoghatatlan és minden logikát nélkülöző emberi érzést. A miérteken pedig lehet töprengeni, de nem érdemes.